II. kerületi kir. egyetemi katolikus főgimnázium és Ferencz József nevelő intézet, Budapest, 1911
Ő császári és királyi Fensége József Ferenc Főherceg érettségi vizsgálata
7 A főigazgató ezután hódoló mély tisztelettel szerencsekivánatait fejezte ki a Fenséges szülőknek derék, jó fiuk jeles érettségi vizsgálatához, kivánva, hogy sok örömük legyen boldogságában. Majd köszönetét mondott gr. Zichy János vallás- és közokt. miniszternek, Balogh Jenő államtitkárnak és Boncz Ödön miniszteri tanácsosnak, hogy megjelenésükkel megtisztelték az intézet érettségi vizsgálatát. E beszéd elhangzása után, mely az összes jelenlevőket az ifjú főherceggel együtt szinte könnyekig meghatotta, mindnyájunk előtt örökre felejthetetlen jelenet következett. Felemelkedett helyéből József kir. főherceg daliás alakja s katonás rövidséggel a következő epigramma- tikus kijelentést tette : Tisztelt Uraim! Engedjék meg, hogy mint apa legforróbb köszönetemet fejezzem ki a vizsgáló-bizottságnak s főkép ama tanároknak, akik fiam jövő életének alapjait megvetették s öt az élet útjára előkészítették. Fogadják ismételten hálás köszönetemet. És most hozzád fordulok, kedves fiam, s megismétlem azt, amit az elnöklő főigazgató úr mondott: «Esto vir, qni habet v irt idem /» Ezzel odalépett fiához s mosolyogva megölelte és homlokon csókolta ; majd az ifjú főherceg fenséges édesanyjához sietett s kezet csókolt neki, aki fiát az anyai szeretet örömétől sugárzó arccal csókolta homlokon. Ezután a főhercegi pár rövid beszélgetést folytatott a megjelent előkelő vendégekkel s a vizsgálóbizottság tagjaival; kezet fogott a kir. főherceggel együtt levizsgázott két ifjúval s a jelenlevő ifjúság lelkes éljenzésétől kisérve távozott. Magukkal vitték szeretetét azoknak az ifjaknak, akik egy kir. főherceggel együtt versenyeztek a munka szeretetében s együtt tanulták meg, hogy a hazát becsületes munkálkodással lehet legjobban szeretni. Az ifjú főherceg egy ideig még tanárai és osztálytársai között időzött s azután ez utóbbiaknak jövő életpályájukon szerencsét kivánva, társainak őszinte szeretetből fakadó éljenzése közt, szintén távozott. A kir. főhercegnek e vizsgálata bennünket, akik őt tanítottuk és ismerjük, semmiképen sem lepett meg. Ezt elvártuk, tőle s hogy várakozásunk fényesen sikerült, nekünk, tanárainak legjobban esik. Társai közt első volt; de sohasem magas rangjánál fogva, hanem mindenkor a munka szeretetében s a szorgalomban igyekezett az elsőségre. Mikor e sorokat rovom, eszembe jutnak gyakran kiejtett aggódó kérdései : «Vájjon tudok-e annyit, hogy jeles osztálytársaimmal fölvehetem a versenyt?» Elégedetlen volt önmagával, hogy a magyar irodalomból az összes 130 tételt nem tudta mind egyenlő szabatossággal. S tudom,
