VI. kerületi állami főreáliskola, Budapest, 1914
III. Az év története
25 fájó és annyi fölemelő alkalmunk, mint ez idén. Nem kellett külön ünnepélyeket tartanunk, külső kép és rendezés nélkül is ünnepi hangulatra és elmélyedésre nyílt alkalom oly sok tanítási órán, mikor a legkülönbözőbb tárgyak keretében is fölmerültek a háborús vonatkozások, melyeknél tanár és tanít' vány szíve a legtökéletesebb harmóniában dobbant össze. Szokásos nemzeti ünnepélyeink közül ez idén csak márczius 15'öt ültük meg együttes gyülekezéssel, amikor Roboz Andor r. tanár emlékezett lendületes beszédben a nagy nap fordulójáról s vonta meg a párhuzamot 1848 és 1915 márczius 15-ike, a nagy múltnak és biztató jelennek azonos vezérlő eszméi és kapcsolata közt s mutatott rá a múlthoz hívségesen ragaszkodó mai nemzedéknek feladataira, melyeknek becsületes teljesítése lesz a szebb jövőnek záloga. A tanulókat is az 1848 és 1915 kapcsolatának gondolata vezette szavalataik megválasztásában, s az ifjú léleknek egyforma hevületével szavalták a régi és az az egészen üj, aktuálisan született verseket és nemzeti Hym- nuszunk és Szózatunk után a pillanat felbuzdulásának engedve, a szövetségi hűség mélységes érzéséből fakadó elhatározás nyomán igazi erővel énekelték el a „Wacht am Rheint“-t is. A tanév folyamán még egyszer vonultunk föl együttesen, testületileg. Akkor fájdalmas eset adott rá alkalmat: dr. Gerecze Péter régi tanárunkat temettük, kinek emlékezetét e füzetnek első lapjai méltatják. A pestújhelyi gyászos háznál, ahol velünk együtt megjelent a végső tisztességadásnál dr. Erödi Béla udv. tanácsos főigazgatónk és az épületben is velünk együtt dolgozó VI. kér. áll. főgimnáziumnak képviseletében dr. Finály Gábor igazgató is, a tanári kar nevében dr. Szabó Ernő búcsúzott érdemes halottunktól, az ifjúság gyászát pedig Justus István VIII. oszt. tanuló tolmácsolta a tanítványi ragaszkodás meleg szavaival. Másik nagy veszteségünknek: a hősi halált halt Isoz Emil tanárnak szomorú végéről csak akkor értesültünk, amikor ifjúságunk már eloszlott. Mikor a tanév zárása alkalmából összegyűltünk, megboldogult társunk már az anyaföld alatt pihent, de mi még mint harczoshoz intéztük hozzá köszöntő szavunkat s ha a szellemeknek tudniok adatott volna e földi dolgokról, a tanítványi ragaszkodásnak az az igaz megnyilatkozása, mely Isoz Emil nevének említésére fakadt, bizonyára eljutott volna ő hozzá, kinek sírjára nem tehettük le koszorúnkat, de kinek arczképe és élete működésének méltatása szintén ennek a füzetnek első lapjaira jutott.
