VI. kerületi állami főreáliskola, Budapest, 1913
I. Dr. Perényi József
I Dr. Perényi József. ! I 1855—1914 I A csöndes, hallgatag hősök közé tartozott, kik szinte észrevétlenül vívják meg a maguk nagy küzdelmeit. Útjukat nem kiséri figyelemmel az érdeklődés, sikereik nyomán nem hangzik fel lelkesítő taps, kudarczaikat nem enyhíti az ezrek részvéte, kitartó hívek biztató vigasztalása. Dr. Perényi József az egyszerű emberek porondján küzdött a legfélelmesebb ellenséggel : a balsorssal és úgy tetszik, hogy ünnepnapokat, örömöket és sikereket csak azért juttatott neki az élet, hogy a rájuk következő kudarczokban az ellentét drasztikuma is belemarkoljon érzékeny leikébe. Daczos akarattal, merész tervekkel, dicsőségre szomjasan, az alkotás vágyától eltelve indul neki utjának és megtörve, elcsigázott testtel és lélekkel fejezi be hirtelen pályafutását. De nem az élet töri meg, hanem alattomos, orvul támadó kórság. Az életnek utolsó pillanatig daczos energiával szegezi neki mellét. Még reszkető kézzel is folyton kísérletezik laboratóriumában. Nem tud és nem akar lemondani a vágyról, hogy valami új találmánnyal lepje meg a világot és hogy egyszer dicsőségben fürössze meg sóvárgó lelkét. Ez a vágy ad neki űj erőt minden kudarcz után, ez állítja újra talpra valahányszor elbukik . . . Két hit táplálta lelkét: a vallás és az a hit, hogy győzni fog. Az a hit, hogy kutatásai, kísérletezései meg fogják egyszer teremni gyümölcsüket, hogy csöndes műhelyét azok közt fogják egykor említeni, melyekből áldás fakadt az emberiségre ! Az érvényesülni nem tudó feltalálók tragikuma volt az övé . . i Vagyis a tragikumok legmegrázóbb fajtája, mert nem hirtelen szakad áldozatjára, hanem lassan, az éveknek hosszű során át, izenként marczangolja szét a lelket . . . A ki karmai közé kerül, nem egyszer, de százszor hal meg a halálnak í
