Református fögimnázium, Budapest, 1912
I. Tanulmányok
42 Azoknak a kényes neveléstani tudósoknak okulására, akik a gyermeki testet, épen a finom nyugat példájára való hivatkozással, nebántsvirágnak hirdetik, följegyzem, hogy sok német középiskolai tanár tart asztalán nádvesszőt, legalább is az alsó osztályokban. Hisserich professor plagosus, a berlini dorotheenstädtisches real- gymnasium tanára pl. a quintában azzal a kínos nyitánnyal kezdte az órát látogatásom alkalmával, hogy két apró bűnös markába valami fegyelmi kihágásért azon melegiben parázs tenyereseket csapott s mintegy félóráig kellett hallgatnunk a szegény kipel- lengérezettek hangos zokogását, majd lassacskán el-elhalkuló csendes piszegését. A német elemi iskolákban pláne a pálca olyan kötelező taneszköz, akár a kréta, vagy a számológép. Erről is személyesen győződtem meg egy mecklenburgi falucskának, Pichernek népiskolájában. Ebbe a szűztiszta, német kis községbe'ugy kerültem, hogy a vasúti térképen a berlin—hamburgi vonalat szemmértékre kettéosztottam s a legapróbb betűvel nyomott kis állomáson, Jasnitzon kiszállottam, hogy a világvárosok daliás teutonjai után szembekerüljek egyszer legalább a német föld szántó-vető ősgyermekeivel is. A véletlen kelleténél jobban kedvembe járt. Jasnitz ugyanis egyszerű megálló, négy kis házikó zsugorog ott az állomásépület közelében. A Vorstand hamarosan megérteti velem, hogy ha kívánságom szerinti német falut akarok látni, határozzam el magam—fogat hiányában — egy ötnegyed órás gyalogúira s akkor ebben meg ebben az irányban elérem Pichert. Mindig szerettem kacérkodni az ismeretlennel, mely kalandokkal és tanulságokkal kecsegtetett. Most se haboztam tovább, mint ameddig egy szemembe ötlő hópehely leleng a földre, s már a picheri országúton tapostam friss nyomot a gyalogösvény ragyogó havában. Az országút úgyszólván a falu aljáig fenyőerdőben halad. Az idő fölséges, tiszta, világos, mint korán fekvő ember elméje reggel, mosdás után. Nem győzök betelni a fenyők illatával, a hóvégtelenség fehér fényességével. Félni nem féltem, mert egy csinos deszkapad, amit az útfélen sértetlen állapotban találtam, bátorító következtetéseket sugalt nekem. Ahol a nép olyan becsületes, hogy télvíz idején érintetlenül hagyja az országút deszkapadját, ott emberi útonállástól nincs mit rebengeni. Az út dereka táján — emberrel nem találkozván — mégis megkörnyékezett valami fantom: kóbor vaddisznótól kezdtem tartani. Összes fegyXIII.
