Református fögimnázium, Budapest, 1912
I. Tanulmányok
35 ez. Ez az a néptömeg, mely Magyarország reprezentálására hivatva van, mely múltjának, erejének, szellemének, képességeinek összessége által az egész magyar állam fennállásának alapot, egyéni szint és létjogot ád. Ezt pártállásáért büntetni — öngyilkos politikai rövidlátás. Igaz, hogy ez a faj nem szorul épen kegyelemkenyérre, mert dologszerető, takarékos és józan paraszti élelmességgel vértezett. Koránt se múló alamizsnaosztogatásra gondolunk tehát, mikor istápolását sürgetjük, mert arról van szó, hogy a magyarságot e számbelileg is legnagyobb, legtehetségesebb nép tevékenységének helyes irányítása s a vérében, agyában gyökerező erőknek teljes kifejtése által tegyük egy mozgékony, művelt, vagyonos, haladó nemzetnek országává. De szép, de nehéz dolog is magyar miniszternek lenni. Szép, mert princeink nincsenek seregesen, akik maguk számára kötnék le a nemzet figyelmét. S mind az az érdeklődés, nimbusz, tiszteletnyilvánítás, mely más államokban az uralkodóház tagjait kiséri, nálunk a miniszterek személyét halmozza el hódolatával úgy, hogy közállapotaink külső képén sok tekintetben köztársasági vonásokat kell fölismernünk. És kriminális nehéz valami az a magyar miniszteri kormánypálca, mert hordozójának nemcsak egy nagy hivatali gépezet vezetőjének, hanem nagy tervezésekben és alkotásokban kifogyhatatlan, leleményes, bölcs, nagy vonalakban látó és cselekvő apostolnak is kell lennie. Ám ha jól végzi dolgát kiki fönt és alant, ha jól hintjük el a magot idelent s felülről rá eső és napfény áldasa hull: akkor elégia helyett a jólét, jóhir, gyarapodás és parancsoló hatalmi helyzet hymnusza fogja hirdetni Kárpátokon innen, Kárpátokon túl, hogy ez a nemzet Széchenyi nemzete! De míg egyik kézzel a munka szerszámát forgatjuk, másik kezünknek ökle ott a törvénykönyvön legyen. Ne jöjjön pillanat, mikor jogaink oltalmazásában meglankadunk s a jogkiépités kötelességéről megfeledkezünk. Legyünk unalmasok, legyünk kellemetlenek, megbízhatatlanok bár általa, de kulturális javaink és közjogunk parallel fejlődésében megállást tűrnünk nem lehet. S ha fönt és alant így teljesíti kötelességét minden magyar, úgy koronánk újra régi, teljes ragyogásával fogja tudtára adni a könnyen felejtő világnak, hogy ez a nemzet: Kossuth Lajosnak nemzete! A magyar elégiára úgy csendült a hymnusz a szívemben. S mintha valami láthatatlan kar éneke dördült volna meg fölöttem: Megbünhödte már e nép A multat s jövendőt. 3*
