Magyar Királyi Tanárképző Intézet gyakorló főgimnáziuma, Budapest, 1916
Arany János-ünnepünk
-28 Majd pedig a még eléggé nem méltányolt dicsőítés szavával így szól hozzá alulról fölfelé: Más csak levelenként kapja a borostyánt S neked rögtön egész koszorút kell adni — — — — a természet tanított tégedet. A lángelmék, hogy találkoznak egymással! Maga a nagy Goethe egy helyen azt írta: én mostanában sokat olvastam Homerost és annyi természetet találtam benne, hogy szinte megijedtem. Ha az idézett nagyon szép és finom költői magasztalásokat újra meg újra átgondoljuk, majdnem az a gondolat bánthatna mindnyájunkat, hogy a magyar nemzet a maga egészében talán eddigelé még nem is bírta igazi érdeme szerint mérlegelni Arany János költői és emberi nagyságát. Mindnyájan várva várjuk és esdve kérjük a haladást, a javulást minden téren. E pillanatban ugyan még egyre megmegcsendülnek lelkűnkben a szabadságharc lánglelkű dalosának sorai: Véres napokkal álmodom. Mik a világot rombadöntik S az ó-világnak romjain Az újvilágot megteremtik. No de talán a tűz, vér és vas kora sem tarthat örökké ! Jókai Mór 1882 október 15-én, Arany János halála napja előtt egy héttel felejthetetlen szép beszéddel vezette be a Petőfi Sándor szobra leleplezésének ünnepét. A remek mübeszéd végső szavaival hadd járuljunk most e nemzeti színű szalagos babér- koszorúval Arany János szobra elé és kívánjunk mi is egy jobb kort, amelyben «minden haladni fog előre a magyarság, a tökéletesség felé». Adja az Egek ura, hogy Arany János szobra, épúgy mint a Petőfié, egykoron majd «hallhasson a jövőnek olyan titkairól, miktől a szobor szívének is meg kell dobbannia.« És bízzunk a világháború ragyogó képzeletű megálmodójának dívinációjában: «Ah jőnek még idők, amikor e szobornak a szíve is úgy megtelik gyönyörrel, hogy annak hőségétől a szobor izzóvá lesz és világítani fog az éjszakában.» A beszéd elhangzása után a két felső osztály növendékei az igazgató vezetésével elvitték az intézet koszorúját és feltűnés
