Evangélikus Elemi Iskola, Budapest, 1935

csesebbek gyermekdalai. Ahány van, valamennyi illatos virágként hullott az aprónép ölébe, abból a ragyogó ajándékcKo- korból, melyet a költőilelkületű Luttenberger szíve nedvével táplált. Nem pedánsan megszerkesztett művecskék ezek. A hangulat spontán megnyilatkozásai. Olyanok, mint Pósa Lajos legszebb versei. Azért hatnak reánk közvetlenül. A két nagy gyermekbarát lelke egyébként is egészen meglepően volt ösz- szehangolva. Luttenberger — saját bevallása »szerint — Pós(a költeményeit nem is tudta »olvasni«. Akarva, nem akjarvp ritmusba, melódiába lendült előtte a szöveg s mire a költemény végére ért, kész is volt a dallama. Legkedvesebb dalait »Zengő arany a.b.c.« című gyűjteményében »Tihanyi« álnév alatt jelentette meg. Előbbi közzétételeknél a »Nobodi« nevet használta. Ez is megint szerénysége mellett bizonyít.

»Luttenberger Ágost tehetségénél, arravalóságánál fogva vezérünk lehetett volna — írja Lakits. Vendel a Néptanítók Lapjában megjelent nekrológjában — az egyesületi életben tisztségre mégsem vállalkozott. Mint választmányi-, vagy egyszerű tagtárs azonban a gyűlések legbuzgóbb látogatója volt, azokban tevékeny részt vett s bölcs tanácsával támogatott bennünket.«

Amikor a miniszter nagy munkásságának elismeréséül az Országos Közoktatási Tanáds kültagjává nevezte ki,, ezt a szép kitüntetést is elhárította magától. — A szereplést, a nyilvánosságot mindenben kerülte1. Pedig saját, miniszterének, Trefortnak kijelentése szerint', oly tág látókörrel, annyi szaktudással, életbölcsesiéggel rendelkezett, hogy a miniszteri pozícióban is becsülettel megállhatott volna. S mégis — megmaradt egyszerű elemi iskolai tanítónak... Szerénységből? Nem. Ez a magatartás több a szerénységnél is. Szerintem: Peres Sándor lát legmélyebben Luttenberger leikébe, midőn megállapítja róla: »ő megmarad embernek, aki a szellemi és erkölcsi javakat erőknek ítéli, s mint ilyeneket gyűjti, növeli, hogy a köznek javára s az ember magasabb: céljaira alkalmazhassa. Mi ezt iá nemes vonást szerénységnek neveztük. Balul ítéltük meg. A férfiú igaz, fenkölt önérzete volt az, amelyjet a tudás és emberszeretet nem engedtek dölyffé alacsonyodul, számító ész és hiúság nem rántottak le szerénységgé«.

Ezt az önzetlen munkás életet a férfikor delén mlegtá- madta az alattomos kór. Egyháza és pályatársai lehetővé tették, hogy a délvidéki verőfény ajLaft keressen vélt bajára enyhülést. Nem találta meg. Veszedelmes májbaj gyötörte, melyet, sajnos, csak későn tudtak megállapítani. Tízhavi kínos szenvedés után 1899. augusztus 9-énjek éjfelén bekopo-r tatott hozzá a nagy Megnyugtató, a halál és kioltott egyet a legnemesebb életlángok közül. Sírját nagyszámú tisztelői élén a tanítóság legjobbjai vették körül. A búcsúztatót Horváth Sándor lelkész és Falvay Antal igazgató mondották. Örök ál8