Evangélikus Elemi Iskola, Budapest, 1908
4 szortírozza. Az állapítja meg, hogy ki mit hozott szivében az édes szülői házból s mennyit elméjében az iskola termeiből. Az értékeli az egyeseket, hogy mennyit reprezentálnak erkölcsi javakban és szellemi kincsekben s a szerint juttatja őket érvényesüléshez s övezi őket a tisztelet és becsülés fénysugarával. A család és iskola nevelő-oktató munkájával ilyformán a társadalom, a haza, az emberiség szolgálatában áll. Ily értelmezés és felfogás mellett természetszerűleg feltolul az a kérdés, hogy mit teszünk mi egyenként és összesen ezen fontos ügy, a nevelés és oktatás ügyének fejlesztésében, előbbrevitelében ? Sokat lehetne erről írni! Sokat lehetne arról beszélni, hogy ezen fontos kérdés nemzeti életünk egész jövőjére kiható jelentősége még nem ment át népünk, nemzetünk minden rétegének tudatába, vérébe. Sokkal kisebb dolgok általánosabb érdeklődést képesek nálunk kiváltani, mint a legmélyebb tudományos alapon felépített nevelési rendszer. No, de ne zengjünk jeremiádokat! Az oktatásügy az utolsú néhány évtized alatt nálunk is óriási fejlődést mutat. E téren most is serényen folyik a munka. Egyesek és társulatok, egyesületek és egyházak és végül az állam a maga nagy hatalmával és anyagi erejével, óriási apparátussal terjesztik iskoláik utján a tudás fénysugarait. Elhintik és bevilágítják ott künn a pusztán az utolsó kunyhót is és meggyujtják fáklyáját a külvárosok dohos pincelakásainak sötét zugaiban. És csodálattal látjuk, hogy ma egész világszerte mint egy lángtenger árad szét az emberiség között a tudás hatalmas árja. Oktat, tanít, felvilágosit. Elenyészti a távolságokat a közlekedés gyorsaságával és bámulatos eszközeinek tökéletesítésével. Felfedez soha nem sejtett természeti erőket és az ember szolgálatába hajtja magát a levegő eget is! E csodás, e tüneményes tények a kiművelt elme, az emberi ész diadalát hirdetik! De nézzük, mit tettünk a szív nemesítésének nagy mezején ? Mit tettünk az erkölcsök javításán, a lélek erejének fokozásán, a kedély mélyítésén ? E kutatásaink meglehetős szomorú eredményre vezetnek. Korunk fénye, a tudománynak káprázatos haladása, az ész diadalmai elkábitanak. Nem igen bolygatjuk társadalmi életünk erkölcsét. Nyilvánulásai felett, mint megszokott dolog felett, napirendre térünk, s beteges hajtásainak gyógyításán nem töprengünk. Eltelünk önmagunkkal, korunk csodás vívmányaival! Büszkén hirdetjük, hogy „kulturemberek“ vagyunk, „kulturéletet“ élünk s
