Evangélikus Elemi Iskola, Budapest, 1907
19 a maga adott életviszonyaiban az előtte álló kötelességeket lelki- ismeretesen, híven, becsülettel teljesíti, az emberiség nagy gépezetében a maga porszemnyi hivatását betölti, embertársait — helyzetbeli különbség nélkül — testvérül tekinti, senkinek bajt, bánatot, szenvedést okozni nem akar, sőt minden bajt, minden bánatot a maga erejéhez képest enyhíteni igyekszik. És így élvén, előtte lebeg az emberi elme megnyugvásának ez a szent gondolata: Akaratom nélkül jöttem létre, jövetelem, létezésem, elmúlásom, — mint az egész míndenségnek minden titka — rejtelmes, csodás, kifürkészhetetlen titok előttem; érzem, hogy nincs jogom e titokzatos világ legtökéletesebb lényének képzelni magamat, hanem sejtem, hiszem, szinte tudom, hogy kell lennie fölöttem álló nagyobb, hatalmasabb, tökéletesebb Valóságnak, akinek velem és a világgal való céljait gyatra, lágy anyagból szövődött agyvelőmmel fel nem foghatom, tehát lelkemnek, szellememnek egész erejével, egész hitével alárendelem magamat, életemet.annak a nagy, szent és egyedül megnyugtató gondolatnak, hogy — ha életre hívott egy rejtelmes Erő, élek nyugodtan, becsülettel, igazúi embertársaimnak nem kellemetlenségére s olyan emberi bensővel, hogy bármilyen ítélkezésit magasabb, tökéletesebb Lény bírálata sem lehessen rólam ennél rosszabb: Ember, betöltötted hivatásodat! Aki így él, így gondolkodik, az — boldog ember. Az ilyen emberekből alakult társadalom, nemzet, emberiség, boldog a maga egészében is. Tehát minden hangzatos, gyarló jelszavak helyett ilyen emberek nevelésére kell törekednie az embernevelés minden tényezőjének. Ezért kell, — hogy a közbevetés után tárgyamra térjek — iskolának, családnak, templomnak (egyháznak), mint az embernevelés hivatott tényezőinek, karöltve munkálkodnia a nevelés egyedül helyes nagy céljáért. De hát milyen legyen e három nagy tényező között a kapcsolat ? Az a kapcsolat, amellyel itt-ott már kísérleteztek — úgy nevezett „szülői értekezletek“ címén — halva született, hiú erőlködés. Egymás oktatgatásával ilyen nagyfontosságú dologban nem érhetünk célt. Sokkal mélyebbre kell szorítani az ekevasat, hogy az egységrejutás gyökereinek termékeny talajt biztosíthassunk. Ez a biztos talaj az egyház, család és iskola egymás kölcsönös tiszteletének, megbecsülésének, felmagasztalásának a területén található fel; és pedig az igazságnak az alapján, hogy „aki magát megalázza, az felmagasztaltatik“. 2*
