Evangélikus Elemi Iskola, Budapest, 1901
7 zák és a szülök úsznak boldogságukban. Ez még hagyjon, hiszen a kis kedvencz jeléi adta szellemi rugékony- ságának. De aztán, ha jönnek a rokonok, a házibarátok, a kis művésznek produkálnia kell magát s a jelenlevők csodálkoznak, kötelességszerüen tapsolnak és sorra agyon csókolgatják. És ebben van a hiba. Ha iiyen jelenetek ismétlődnek, felköltik és ápolgalják a gyermekben azt a balhiedelmet, hogy ő valamely rendkívüli lény és csakhamar látszik ennek káros hatása a jellemén : képzelődő, követelő, tolakodó, önhitt lesz és durczáskodik, ha nem tüntetik ki minden alkalommal. No tehát — azt fogják már most kérdezni — vájjon mit kell megdicsérnünk? Mindenekelőtt az igaz kötelesség teljesítést. Ha valamely középszerű gyermek szorgalom és iparkodás által előre halad; ha serényen dolgozod és csábiló paj'ásaira nem hallgatott; ha tudott magán uralkodni és csendesen megnyugszik, midőn akaratát, kívánságait nem teljesitik; ha beleg testvérkéjével szeretetteljesen játszik, ha siránkozó öcscsével szívesen foglalkozik, ha felnőttek iránt illedelmesen viselkedik, ha ozsonnáját szegény pajtásával megoszlja, ha didergő, megkínzott állatokon könyörül .... ilyenkor bizony helyén van a nyájas, dicsérő szó, főleg ha ez által a gyermek annak tudatában megtartalik, hogy azt megérdemelte. De miután a dicséretet tüzes, részegítő borhoz hasonlítják, a a gyermek czukorsüteményének mondják, magától érthető, hogy nem szabad vele gyomrát terhelni, azaz nem kell lulságos gyakran és minden kicsiségért dicsérni, nehogy a jóra való törekvés «stréberséggé« fajuljon. Eleget vétkeznek e tekintetben a filantróp paedagógusok s a tanító nénikék is, kik minden jó feleletért, csendes magaviseletén jutalmi képecskékel, kitüntető csokrokat, érdemjelvényeket osztogatnak, mert a kitüntetés efféle pazarlása folytán a gyermek a fősulyt nem a kötelesség derék teljesítésére, hanem az érdemjel elnyerésére helyezi, mi
