Evangélikus Elemi Iskola, Budapest, 1888
Mire neveljük gyermekeinket? a) Általános rész. A gyermekek a szülők legnagyobb kincse. Magtalan házasság oly kerthez hasonlítható, melyben virágok nincsenek; fához, melyen gyümölcs nem terem. A gyermekek helyes nevelése azonban rendkívül nehéz feladat és naponkint tapasztalhatjuk eme régi mondás igazságát: „Kis gyermekek kevés, nagy gyermekek azonban sok gondot okoznak.“ Aztán nem szabad felednünk, hogy azok az u. n. régi jó idők elmúltak. Az a patriarchális együttlét, mely ezelőtt szeretett hazánkban megszokott volt, úgyszólván kihalófélben van. Az az édes semmittevés, melyet Petőfi oly találóan jellemez „A magyar nemes“ ez. költeményében, lassanként a mesék országába vándorol: az élet komolysága, a harcz, a küzdelem mind nagyobb arányokban közeledik felénk. Az élet sokkal nagyobb igényekkel lép fel az egyesek iránt, főleg a városiakkal szemben, mint teszem, akár csak a közel múltban is. » Aztán oly időben élünk, melyben Diogenes lámpájával kereshetnék ama sziklaszilárd, a hegyeket elmozdító vallásos hitet, mely elődeinket egész életpályájukon át vezérelte és mely erőt adott, nekik még a legborzasztóbb sorscsapások elviselésére is. Hol hallunk manapság oly nyilatkozatot gyermekeink jövő életpályája megválasztása messze kiható kérdésében, minőt pl. Luther tett, midőn fiainak pályaválasztása került szóba. Ezt vallotta: „Gyermekeimet nem kényszeriteném erre vagy amarra a pályára; azt hiszem, eleget tettem, ha arra tanítottam őket, hogy az Istent féljék és szeressék; a többi nem az én dolgom.“ Valaki meg fölvethetné a kérdést, vájjon hivatottak vagyunk-e iskolánk szüleit, és pedig nem ritkán n agymi veit ségü szüleit oktatni a pályaválasztás tekintetében? Ennek megnyugtatására sietünk tisztelettel megjegyezni, hogy nem oktatni akarunk, nem különösen azokat, kik e kérdésben magukat erőseknek érzik. Nem az egészségesek, de a betegek kiáltanak orvos után. A lelki szegényeknek hirdetik az evangyéliomot — mondá az Üdvözítő. l*
