Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1943
Csodás ecsetje alatt megjelentek A pajzán játszi hellén istenek, A szemükből örök derűt löveltek S egy föld feletti könnyed szellemet. Játszó faunok, hallgatózó Ámor, Az izzadó Vulkánus műhelye, Az emberiség nagy gyermekkorának Már régen letűnt bájos ideje. Feltűnt a csillagtól világos jászol, Föléje mély, sötét éj domborul, S a három király néma hódolattal Az égi kisded elébe borul. A gyász idején, amikor a kétség Sok nagy lelket megfog és nem ereszt, Megfestette a leroskadó Krisztust, Kit földre nyom a láthatlan kereszt. A nagy mester gazdag kezekkel szórta Lelke eszményi, drága kincseit, Hogy az élő s leendő nemzedékbe A szent bizalom magvát hintse itt. A hétköznapok tompa szürkeségét Sohsem kereste művészecsete, De ott van vásznán élet s történelem Sok fenséges percének ihlete. Az élete a dicsőségnek útja, — Emberi fülnek szép tündérrege — Hódolt neki a sok hálás tanítvány S földi hatalmak fényes serege. S ő maga volt a jóság és szerénység. Nem kábították a fénysugarak, De önmagában s önmagának érték Mindig ember, érző ember maradt. Művész hazája széles e világ, Nevét nem korlátozza földi tér, Hírét nem csökkentik időhatárok, Álló csillag, mit sok bolygó kísér. Mégis a miénk marad mindörökre, A magyar földé, amely szülte őt, A nemzeté, mely kegyeletes szívvel Hódol most áldott emléke előtt.
