Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1937
10 sem előbb, sem azután nem találjuk többé! S ugyanígy van az állatok ábrázolásánál is. A lovakon a legművésziesebb formákat látjuk. S. vannak, akik azt állítják, hogy ez a lóalak az akkori lófajnak tökéletes mása volt. Azonban ha ezeket bármilyen lófajtával összehasonlítjuk, feltűnő eltéréseket látunk. Az alsó állkapocs kerekdedebb, a, szemek erősebben kidomborodnak, a pofa és állkapocs erősen elválik egymástól, a részletek mindenütt élesebbek, mint a valóságban. A jelentéktelenebb, az aprólékos vonalak elmosódnak, s a formák a legtipikusabb alkatrészekre vannak leegyszerűsítve. S itt találjuk meg a Pheidiasi művészet lényegét. A természet mindig egyéni dolgokat teremt. Növényben, állatban, emberben soha se fogunk két azonos alakra találni, s épen úgy azok alkatrészeiben sem. Hasonlítsunk például össze száz meg száz tölgyfa levelet. Nem fogunk köztük két teljesen egyformát találni. De végül is bevésődik képzeletünkbe egy élesen kialakult kép, amely egy bizonyos fokig minden egyes igazi példánnyal egyezik, és ugyancsak mindeniktől különbözik. Az igazi példányokkal szemben ez a képzeletbeli kéjj sokkal tökéletesebb alakot ölt. Részleteiben egyszerűbb, szabályosabb vonalak zárják körül. Az egyén a szabályos formáktól állandó eltérést fog mutatni, a képzet a formát mindig a, maga tisztaságában fogja megalkotni. E szerint a művész is a formált tárgyat kétféleképen adhatja vissza. Vagy úgy, ahogyan az egy meghatározott egyénben mutatkozik, vagy úgy, ahogyan az a képzeletben él: megtisztultan, mint sok ezer egyéni megfigyelésnek a leszűrődését Az első esetben a valóságot, második esetben az igazságot, az ideát, az eszményt tükrözteti vissza a művészi alkotás. A görög szobrászat archaikus korától kezdve erre az utóbbira a typusnak eszményi megvalósítására törekedett, s ez az irány Pheidias művészetében érte, el a tetőpontot összhangban azzal a platói tanítással, mely az igazi, létet az ideák világába helyezi. A Parthenon alakjaiban a legeszményibb tisztaságú typusokat szemléljük. Ezeknek a typusoknak megalkotásához szolgáló alakok, a mai görögök közt is feltalálhatok. Lehet-e találóbban jellemezni ezt a művészetet annak a modern szobrásznak szavainál, aki azt mondta, hogy ezek a szobrok mind a természetre vannak formálva, de még sohase érte az a szerencse,, hogy ilyen természetet láthatott volna. Vagy Goethének Selene lováról mondott szavainál: „Benne az őslovat teremtette meg a művész, akár szemével látta, akár leikével képzelte el”. A legtökéletesebb költészet és valóság nyer benne eszményi kifejezést. Természetesen nemcsak az arcokon vagy az idomokon, hanem a ruhák megformálásában is ugyanez a törekvés érvényesül és hiányos volna a pheidiasi művészetről alkotott kép, ha a ruhák remek ábrázolását figyelmen kívül hagynók.
