Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1933
74 XII. JELENTÉS A BUDAPESTI EVANGÉLIKUS GIMNÁZIUM VOLT NÖVENDÉKEI EGYESÜLETÉRŐL. 1. Az egyesület tíz éves története. 1923—1933. Az iskolát hasonlattal az egyház, a társadalom, az Isten gyümölcsös kertjének nevezhetjük. Gyümölcsös kert ez; benne avatott erők, elhívott vezetők az embercsemetéket nyesegetve, oltva és alakítva — jó gyümölcsöket termő fákká, „ember“ -ré nevelik. A növendékeket megtanítják a szép, jó, igaz — háromegy örök eszméjének megismerésére, megszeretésére és akarásukat ennek követésére bírják, fejlesztik. Oltó anyag, örök tantárgy a szépnek, a jónak és az igaznak ismertetése. Ez az ismeret koronként változik ugyan, de a kutatás és a kijelentés útján folyton tisztul, megvilágosodik. A tudás és a hit ereje képesít arra, hogy minden létező valóságát, igazságát fokozatosan és viszonylagosan megismerjük; minden létezőnek felénk áradó jóságát magunk javára felhasználhassuk és minden létezőnek megjelenési formájában — szépségében gyönyörködni tudjunk és ezt az egymástól elválaszthatatlan hármasegységet: a szépséget-jóságot-igazságot életünkben ki is fejezzük, visszatükröz- tessük. Az oktató nevelés, — a tiszta emberszeretetnek, a humanizmusnak ezen áldozatos munkája, — lényegileg testi, lelki, erkölcsi és szellemi nevelés s végcélja Isten országának építése és megvalósítása ebben az anyagi világban. A testi-erkölcsi-értelmi kiképzést, műveltséget, szellemi öntudatot az iskolától, nevezetesen a mi magasabb iskolánktól, gimnáziumunktól nyertük. Az itt nyert műveltség volt alapja későbbi haladásunknak, önművelődésünknek és szakképzésünknek. Csak így felkészülve léphettünk az életbe, foglalhattuk el hivatásszerű helyünket s felelhettünk meg rendeltetésünknek. A középiskola a mi „alma mater“-ünk, nevelő anyánk s mi valamennyien ennek a szellemi értelemben vett anyának növendékei, gyermekei — egy nagy szellemi családnak a tagjai s egymásnak testvérei vagyunk. A vett szellemi kincsekért a hála érzete tölt el bennünket az iskola s oktatóink-nevelőink iránt; a volt tanulótársakkal szemben pedig érezzük, hogy összetartozunk, velük szolidárisak vagyunk. Ragaszkodásunk az iskolához állandó, a szellemi szeretet pedig, mely minket egymáshoz köt, erősebb minden más szeretetnél és elkísér bennünket a sírig. Az iskola hivatásának ezen magasabb felfogása, vele szemben való tartozásunk és összetartozandóságunknak ezen erős érzete hozta
