Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1931

RATZ LÁSZLÓ EMLÉKEZETE.

Néha nagy alkotók kilépnek a sorból . . . Szemük reávetvén a dús jövendőre,

Áhitatos kézzel, építéshez fognak,

Alapokat vetnek, követ raknak köre.

Buzgó fáradságuk megáldott nyomában Űj reménység háza, szép palota támad . . . Nem iskola az még! A lelkes tanítók Munkája avatja csak fel iskolának.

Tanítóké, kik a jövendőért élnek S lelkűk drága kincsét tele kézzel osztják, Akik míg másoknak fáklyákat gyújtanak, Önmaguk a fénytől boldogan megfosztják.

Míg a padsorok közt csendesen elégnek,

Tüzűk mellett ezer más nagyobb láng gerjed, Az ö szerény csendes munkájuk varázsol Fényes iskolává minden szürke termet.

A tanító csendben, zajtalanul alkot,

Jutalomra nem vár, nem kér dicsőséget, Rohannak a napok s mire észrevennéd,

A lobogó lélek már hamuvá égett.

S hogyha mégis van, ki messzire világít, Tudd meg, ott ragyog egy kivételes szellem, Aki bármennyire homályba rejteznék,

Mégis messze lobog akarata ellen.

Rátz László ilyen volt. E drága falak közt Csendesen, szerényen áldást osztva járván, Nem csábította öt soha földi hívság,

Nem kapott a fényen, a zajon, a lármán, Mégis nemcsak a mi kis körünk csodálta, Hanem messze látszott szellemének fénye, Szava irányt szabott, mesterének tudta Egy hatalmas sereg fiatalja, véne.

Minden tanítónak nagy mestere volt ö,

Pedig igazán a kicsiket szerette.

A számok rejtelmes nagy birodalmába Kézenfogva őket, játszva elvezette.

Igaz boldogság volt vele együtt menni,

Hiszen a vezető gondosan őrködött,

Hogy a kitűzött célt, az adott problémát Ne homályosítsák el riasztó ködök.

Nagy tanítómester . . . Óh, az ö számára Nem volt sziklás talaj, csak termékeny róna. Ö aratni tudott az olyan földön is,

Ahol más talán még vetni sem mert volna. Lelke tárházából dúsgazdagon tellett Lelkesedés, jókedv, buzdító szó, munka,

S így nőtt fel a sereg, amely dicsőséget Hozott a mesterre s gimnáziumunkra.