Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1930
8 bizonyára nem pusztán az volt, hogy egyik-másik tantárgy az osztálylétra egyik fokáról a másikra csússzék vagy teljesen kilépjen az iskola életéből. Pedagógiai életprogramm áll a reform mögött, mely minden egyes tantárggyal szemben kérdéseket állít fel a követett irány és az elérhető eredmény tekintetében. Felelt-e e kérdésekre a magyar nyelvi és irodalmi oktatás? Érezhető-e magyar olvasókönyveinkben, ha a 20—30 év előttiekkel összevetjük, oly változás, mely e kérdésekből fakadt? A válasz könnyű: nem. Mert nevezhető-e olvasókönyvi reformnak az, hogy könyveink ma jobb papiron, szebb kiállításban jelennek meg (a fantasztikus magasságú tankönyvárak mellett ez különben is minimális követelmény), vagy az, hogy találunk bennük oly olvasmányokat, melyek közelmúlt nemzeti katasztrófánkat és ebből eredő kötelességeinket tárják elénk? De legyünk konkrétebbek. Az a nagyszabású középiskolai reform, melyen a legutóbbi években végigmentünk, egy igen sokatígérő módszerbeli reformmal párosult, melyet a „munkaiskola” és „tanulói öntevékenység” címszók alatt szoktunk ma emlegetni. A modern nyelvi tankönyvek, sőt nagyrészt a természettudományaik is, már szinte teljesen levonták maguk számára a konzekvenciákat s valóban közöttük találjuk a leghasználhatóbb tankönyveket. A magyar olvasókönyveknél ilyesmiről nem beszélhetünk. Azt az ellenvetést, hogy a magyar olvasókönyvnél erre nincs szükség, mert az irodalmi szöveg feldolgozása — a tanulói öntevékenység jegyében — a tanár munkája, könnyen visszaverhetjük. Bizonyos, hogy a minden idegszáláig rátermett tanár számára nincs rossz tankönyv, de mi biztosít bennünket arról, hogy mindnyájan ilyenek vagyunk? A jó tankönyvnek olyannak kell lennie, melyből nem lehet rosszul tanítani, mely viszi magával még azt a tanárt is, aki talán fáradtabb vagy kevésbé fogékony. Minden tankönyvtől elvárjuk ezt, de különösen a magyar olvasókönyvtől, hiszen tudva van, hogy a középiskolai tárgyak között éppen a magyar nyelv és irodalom az, melynek methodikája még ma is egy fajta dilettáns lelkesség és száraz receptszerűség végletes pontjai között keresi az egyensúlyt. A magyar olvasókönyvet priciziós műszerré kell tennünk még más okból is. A középiskolai reform kétségtelenül hátraszorította a par excellence humanista tárgyakat, a latint és görögöt. A görög nyelv és irodalom iskoláinknak elenyésző számában taníttatik, a latin pedig éppen a legelterjedtebb iskolatípusban vesztett újabban is jelentős tért. A görög-latin műveltség harcosai méltán emeltek szót e különben életkövetelményekkel megindokolt reform ellen, mert az említett tárgyak elhagyásával vagy terük kisebbítésével nagyértékű lélekformáló erők elvesztésétől tartottak. Nos, a létrejött űrt a magyar nyelv és irodalom van hivatva betölteni. Amint évszázadok folyamán a latin nyelv táplálta fel izmossá nemzeti irodalmunkat, átadván neki formák és lelkiségek fegyelmét, sőt a szervezettség elemeit is, e fejlődés végső eredménye most iskolai oktatásunkban is érvényesül. Miniszterünk messze-
