Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1925

2.

Dr Serédi Lajos emlékezete.

Egy éve immár. Májusnak havában Tarka pompában állott a határ. Tavasz és élet háladó zsoltárát Zsongta természet, zengte sok madár. A mi iskolánk meghitt folyosóin, Élet-lármától víg falak között Elhalkult a szó, megtörött a lárma, Sok mosolygó arc gyászba öltözött.

Apró gyerekhad megrémülve hallja És a szemében tiszta könny ragyog. Serédi Lajos, a szív, a szeretet, Bennünk búcsútlan végleg itthagyott. Jóságos arca nem mosolyog többé, Hiába várják az élénk padok.

Keze áldóan sohse simogat már,

Szeme nem kísér kisded csapatot.

Költői lelke derűs meleg mélyén Nem fakad többé bokrosán a dal. Megbénult a szív, melynek megadatott, Ifjak közt lenni örök fiatal.

Sok-sok szépségről nem regél az ajka, Nem osztja dúsan drága kincseit,

Víg ifjú népnek atyai vezére,

Őrző szelleme többé nincsen itt.

Egy éve immár. Elköltözött tőlünk,

Itt pihen békén e kis hant alatt, Melynek kövénél, amely azt emelte,

Az emlékezés áll most sorfalat.

A szeretetnek szivbőlfakadt szava Szállja körül e drága sírhelyet, Hirdetve: nem hal meg soha a derék, Életben tartja hálás kegyelet.