Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1914
6 tíz szobor szép fővárosunk terein. Gyakran eljárunk mellettük s ezek mindig intenek a régi idó'k nagy tanulságaira s azt hirdetik, hogy a velünk szövetséges Ausztria és Németország elismeri nemzeti hagyományaink értékét és a magyar kultúra becsét. Mert Szent István volt az, aki e nemzetet a nyugati szomszéd népek műveltsége felé irányította, ezt a nemzetet, mely oly dicsőén védte Hunyady vezérlete alatt a Nyugatot Kelet ellen. Ez ország népe Werbőczyvel mindig a jog és igazság alapján iparkodott megállani s Bethlennel és Bocskayval védte igazát, s háborúban és békében az igazi boldogságot Pázmán szerint a hit kalauzolása mellett a vallásosságban találta. E nemzet az önfeláldozó hazaszeretetnek Zrínyi által oly példáját adta, mely II Vilmos császár akkor mondott szavai szerint ma is megindítja és lelkesíti minden német gimnazista szívét. Ott látjuk ligetünkben Anonymus borongó alakját is, ki e nemzet múltjának megírásával a jövőnek akart példát mutatni. És nem feledkeztek meg a szerény dalnokról, Tinódi Sebestyénről sem, ki saját kora hadi eseményeinek megéneklésével lelkesített igaz hazaszeretetre. Hogy ez a magyar kultúra a nyugati német szellemhez csatlakozott, annak helyessége most tűnik ki, mikor nemzeti Tétünkről és ezeréves országunk épségben maradásáról van szó. A küzdelem, melynek forgatagában most mi is benne vagyunk, százados, sőt évezredes előzményeken alapul; évszázadok lassú munkájának mélyenjáró ereje tört ki váratlan földindulás gyanánt. Mintha az ókor küzdelme újulna fel. Két hatalmas nép küzd a világuralomért. A mi szövetségesünk, a német nemzet, mint egykor Bómá, fejedelmi hős vezérek alatt viszi harcba hadi kötelességet ismerő polgárait s a mostani kalmár új Karthago fizetett zsoldoscsapataival akarja feltartóztatni az öntudatos, bátor polgár harcosok támadását, mialatt aggódva gondol ez új Karthago az emberi szívósság és leleményesség rettegett alkotásaira, a Zeppelinekre s a tenger zúgó hullámaiba merülő félelmetes tengeralattjárókra. Ha keletre tekintünk, itt is évezredek hagyományain alapuló' ellentéteket látunk. A mi oldalunkon római kultúrán nevelkedett öntudatos polgárok nyomulnak előre, míg ellenségeink Byzánc tanítványai, annak a Byzáncnak, melyben az uralkodó korlátlan hatalma mellett a polgár politikai jogai teljesen eltörpültek. Bár elismerjük, hogy a hatalmas orosz nemzetnek is voltak és vannak nagy tudósai, írói, művészei, de kultúrájuk előttünk idegen, minek legélesebb külső jele az az időszámításbeli kétheti különbség, mely úgy elválaszt tőlük, mintha két század tátongana közöttünk. A háborúnak félelmés zaja közt ünnepeljük március 15.-ikét, a 48—49.-iki szabadságharc első tavaszi hajtását, azt a napot, melyen
