Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1912

30

Mért látsz egyformán hátrafelé s elibéd ?

Hát amidőn táblám tartván, erről tanakodtam :

Egyre derültebb lön, mint vala még a szobám.

95 Ekkor, a szentséges két arca miatt csoda Janus Váratlan mindkét képe elémbe tünék.

Borzadtam s érzém a hajam szint’ égre mered fel,

S összefagyott tüstént minden eremben a vér.

Jobb keze pálcáját tartá, kulcsát meg a balja ; íoo Majd a felém fordult ajk eme szókra fakadt.

Félelmed, te napok szorgalmas dalnoka szüntesd ;

Halld, amit óhajtasz, s vésd a szivedbe szavam. Lényem örök s a Chaos névvel jelölének az ősök . . . Lásd, mi temérdek idő zendül az ajkaimon. íoB Hát, ez a fényes Lég, s ami test van még, az a három Tűz, Yíz, Föld valahán alkota egy tömeget.

Ámde mikor szétvált e tömeg, lökvén a taszítás,

S új tért foglaltak felszabadúlt elemi:

Akkor a láng mennynek tört föl . . . föl az Ég közelébe no És a világ közepén ült el a Víz meg a Föld:

Én, ki alaktalanul éltem csak, mint amolyan Gömb, Most alakot kaptam; termetem isteni lön. így, eggyé forradt alakom valamicske jeléül:

Mint im’ elől látszom, — — hátul is az vagyok én. ns S halljad a másik okát tőled kérdett alakomnak :

Ismerd ezt is meg és vele tisztemet is.

Bárhol, bármit láss: ég, tenger, föllegek és föld,

Azt a kezem csukja s nyitja megint kifelé.

Tisztem a mindenség őrzése, meg — ezzel — az ajtót iso Sarkán forgatnom engemet illet a jog.

így kibocsátóm, amint tetszik csöndjébül a Békét És szabadon szárnyal mindörök utjain át,

Ám az egész földünk szakadatlan vérbe fürödnék, Hogyha a Harcot nem zárja kemény lakatom.

125 Ott ülök én a szelíd Hórákkal az Ég kapujában,

Én csukom, én nyitom azt, míg ki-bejár Jupiter, így lettem Janus s im’ ezért jut, mint Ceresünknek Nékem a paptól szint’ sós dara, búzelepény.

Tán mosolyogsz nevemen: némelykor Nyítogatónak, iso S Zárogatónak mond máskor az esdekelő.

Ezzel a két névvel kívánta a gyermeteg őskor Sorba jelölni az én váltakozó szerepem’.

Lényem megmondám, most tudd meg okát alakomnak,