Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1912
18 és főkép az Ars amandi (lib. III.) kalandjain. Bizonyosabb azonban, hogy a költő, az Agrippa dorbézoló társasága számára írt külön car- menben gúnyolta ki a «rokkant Priapus»-t, az aggastyán császárt, nemrég tisztelőjét és családja jótevőjét. Hogy ez, az Ovidius indulásakor (Tr. IY. 10.) okvetlenül szintén tűzbe dobott, végleg elveszett carmen nem Augustus császárban, hanem Augustusban az emberben ütött sebet, abból valószínű, hogy a költőt nem senatushatáro- zattal száműzte, hanem császári paranccsal tiltotta ki Kómából, birtokát és polgárjogait pedig épségben hagyta. Meg abból, hogy utóda, ki a maga politikai ellenségeit egymás után tétette el láb alól, Tiberius sem volt a költőhöz kegyetlenebb. Igaz, irgalmasabb sem, mint a «haragvó isten», Augustus. A költő szüntelen visszasírva Kómát, váltig remélte a «megsértett isten» megengesztelődését. Tele panasszal, Bús dalainak (Trist, lib. Y.) egy-egy könyvét küldte évenként Rómába, egyre bizva, hogy az aggkor nyugalmát ősi birtokán, a Múzsák szolgálatában töltheti (Tr. IV. 8.), sőt nejét is biztatva, hogy ne essék kétségbe boldogtalan férje sorsán, hiszen nem merült még el végkép a hajója (Tr. V. 11.). Mire Bús dalainak utolsó könyve — Kr. u. 12. őszén — Rómába ért, mintha derülni kezdett volna a politikai szemhatár. Augustus hajlandóbbnak, szelidebbnek mutatkozott trónja természetes örököse, az öt év alatt talán meg is változott unokája iránt. Idő kérdése volt végleges kibékülése, mit úgylátszik a költőnek, felesége révén közeli rokona, Fabius Maximus készített elő, Livia és fia Tiberius, minden elővigyázatát és a vetólytárstól félő óvatosságát kijátszó, kegyes furfanggal. A költő jó barátai útján idejekorán értesült a «titokról». A szabadulás reménye mind jobban elfogja, leveleket ír (Epist. ex Ponto lib. IV.), melyekben már meg meri nevezni összes jó embereit. Barátait szinte türelmetlenül sürgeti: használják fel érdekében a kedvező; alkalmat. Legtöbbet remél azonban Augustus és Agrippa kibékülésétől. Ez a várva-várt találkozás másfél év múlva meg is történt . . . Alig ért haza Augustus, felesége már tudta a titkot, s keserves órákat szerzett az agg uralkodónak. Ez fölháborodva kereste titka árulóját. Fabius, — aki csak feleségének, Marciának mondta el útjukat — öngyilkos lett; Augustus röviddel utóbb (Ki-, u. 14. aug. 19.) meghalt. Agrippát pedig — Augustus parancsát hazudva — Tiberius rögtön kivégeztette. A boldogtalan költő magát okolva Fabius haláláért is (Ep. ex P. IV. 6.), lassan elveszti most már minden reményét. A hasztalan vágyakozástól, az örökös siralomtól pedig érzi, hogy költői ere is végleg kiapad, el kell hát búcsúznia mindentől, amit még jövendőnek
