Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1907
I. BESZÉD 1908 MÁRCIUS 15-ÉN. Elhangzott ez a mindnyájunk ismerte dal (Petőfi: Nemzeti dala), a költő lelkének felcsapó lángja s a kor lelkének is oly mélységes kifejezője. Amint végső sorait hallottuk, önkénytelenül is eszünkbe juthat a költő lelkes alakja, — úgy amint, égnek emelt jobbjával, lángoló tekintetével dunaparti ércszobra is megörökítette, — szemünk előtt látjuk a költőt, amint Nemzeti dalát hangoztatja, mintha ismétlődő sorait diktálná a lelkesült tömegnek, ma hatvan esztendeje, mikor először hangzottak el ajkáról. Most, a megváltozott viszonyok között is lelkesít, a nyugodt kedélyt is magával ragadja e költemény. Mit érezhetett az a 48-i lázban égő márciusi ifjúság, Petőfi buzgó munkatársai, mikor váciutcai gyülekező helyükön legelőször hallották a kérdést s a rá adott feleletben a szabadság hatalmas fogadalmát? Mit érezhették akkor, 1848 márciusában? Hisz’ akkor minden nap egy-egy század feladatát oldotta meg! A párizsi forradalom híre föllelkesítette Széchenyi fejlődő Pestjének egész lakosságát. A pozsonyi országgyűlés tárgyalásai, Kossuth beszédei, az általános szabadság-vágy feltüzelték az ifjúságot; a kor nagy eszméi lángolnak előttük: sajtószabadság, felelős minisztérium, törvény előtti egyenlőség, közös teherviselés, únió Erdéllyel stb. Pest az ország fővárosának érzi magát. «Ellenzéki köre» siettetni akarja az országgyűlés tanácskozásait, népgyűlést terveznek; de a vezetést mind jobban-jóbban az ifjúság veszi át. Petőfi, Jókai, Yasvári, Irinyi József szerkesztik meg a kívánságaikat tartalmazó 12 pontot, ők toborozzák zászlójuk alá a híveket s arra törekesznek, hogy lelkesedésükkel a nagy elveket közszellemmé tegyék. S lehetett volna-e ez ifjúságnak alkalmasabb vezére, mint az a költő, aki sóvárogva várta ezt az időt, lelke istenségének, 1*
