Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1904

11

nak lett fordítója, vagy inkább átdolgozója, paraírasztesze; fordított, utánzott, másokra támaszkodott versben s prózában egy- iránt; még oly darabjaiban is hiányzik belőle az eredetiség — mint maga mondja —, melyeket eredetieknek szoktak tartani. Kis irodalmunkat akarta gyarapítani, az olvasást akarta megkedvelteim s az óletbölcsességet ajánlani. Ezért fordít kisebb- nagyobb költeményt, elbeszélést, erkölcsi oktatást, mithologiát, Emberekkel való társalkodást, levelező könyvet, anekdotákat, néprajzi munkákat, s egyházi beszédeket.

Kazinczy szerint azonban nem az a főcél, hogy az idegen mű a mienk legyen, hanem hogy a dolgozás alatt nyelvünk bővüljön, simuljon, szépüljön; a fordítás tehát erre szolgáló eszköz. A fordítás — szerinte — lassanként áthozza nyelvünkbe az idegen irót minden szeretett sajátságával s éppen ezt akarja venni az értelmes olvasó, nemcsak a dolgot. Hangoztatja, hogy egy és ugyanazon stílus nem alkalmas akármilyen tárgyhoz, műfajhoz; más a nyugodt, érzelmes s pathetikus s más a történeti s a szónoki stílus. Sokszínű legyen a nyelv. Kazinczy fordításai tehát eszthe- tikai célt szolgálnak. Ezért fordít különböző irodalmakból különböző fajú müveket: dalt, epigrammát, idyllt, regényt, eposzt, elbeszélést, történeti s elmélkedő prózát, víg- és szomorújátékot. (Megfogadta, amit Báróczy tanácsolt neki: «Ne merülj el Gess- ner írásaiban! A méhek is sokféle virágból gyűjtik az édes mézet, melynek a különböző ízeknek elegyülése adja a kellemetességet.») S 1819-ben már büszkén említi, hogy nyelvünk eszthetikailag mennyire fejlődött, hogy «máris igen nagy mértékben utoléri a görög nyelv báját, a római méltóságát, az olasznak hevét, a franciának könnyűségét, az angolnak és németnek erejét». Nem mindig remekműveket fordít, ízlése néha gyengébb munkákhoz vezeti, de egyforma lelkiismeretességgel, mindig nagy műgonddal végzi fordítását; a csiszolást, javítgatást, újra meg újra való átdolgozást nem sajnálja s másnak is csak a eorrectiót ajánlja.

Kis J.-nál azonban — bár 1829-ben ő is a fordítást ajánlja a stílus formálás egyik leghatalmasabb eszközének — ezt a nagy műgondot nem találjuk. Saját szavai szerint: a jobbítgatást csak hiányosan vihette véghez nagyrészt csekélységnek tartott fordított munkáin; szeme is gyenge volt s íródeákkal Íratta le munkáit. Gyakran a lelkésztársai, vagy tanítványai készítette fordítá-