Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1898

Máriánk,, Frangepan Annánk, Zrínyi Ilonánk. Voltak, kik életükben, halálukban géniuszai voltak a nemzetnek: Perényinét, Lorántffy Zsuzsannát, Bornemisza Annát emlegetni fogják a késő

századok. De fönt

..........fönt a trónon — — a ki múltúnkat

is

merve, czéljainkat felfogva önmagunkért szeressen bennünket,... ki lehajoljon hozzánk, hogy a nemzeti, állami kialakulás válságaiban biztató szavával segítségünkre legyen :-------csak egyetlen

eg

yet találunk, Őt . . . Erzsébetet, a mi megdicsőült, feledhetetlen Királynénkat.

Egész valója mintha éppen arra lett volna teremtve, hogy vérben-viharban leáldozott századok minden búját-bánatát örömre fordítsa. Még tartott a nagy temetés, hol a földre tiport nemzet sírját «népek veszik körül . . . s az ember millióinak szemében gyászköny ül»... . még egyre tornyosultak a borús föllegek . . . Olmütz, Josefstadt körül még magyar rabok sóhajtásától volt terhes az esti szél. Még nem tudtak: remélni még nem mertek jobbjaink. 8 im a látáshatár peremén rózsás hajnal kezdett derengeni. Az ifjú, a bájos császárné szive tele volt családi boldogsággal .... Boldognak kívánta hát tudni azt a sokat szenvedett nemzetet is, mely királyaiért «életét és vérét» oly fölséges lelkesedéssel tudta feláldozni. Kegyelem szállott koronás férje szivébe;, lehúllott a bilincs, a magyar nemzet új életre támadott. Ebben a feltámadásban a nemzet életerejéhez — ennek a fölséges nagy Királyasszonynak életet adó szavára volt szükségünk. Áléit szivünk lüktetése újra megkezdődött. A trón bizalma nemzetünk ősi erényeiben s a nemzetnek viszont forró szeretete koronás királyához — elmúlt századok történetében példátlan — csodás új világot alkotott. Ebben az újjáteremtésben minden munkáskéz közreműködött. Nagyjaink az államalkotásban, a nemzet minden gyermeke kötelessége hű teljesítésében vette ki részét a nagy átalakulásból.

Az a magasztos tudat, hogy vagyon immár pártfogónk a trónon is, .... vagyon ki fölemel, hogy csüggedten el ne essünk fél utón, lett valóban — a hogy a költő mondja — csodatévő, tűz- oszlopunk. A ki uttalan avaron, a ki vak éjszakában elénk világított. Ennek a tudatnak virága volt az a határtalan lelkesedés, mely a koronázás alatt és után kisérte a Fölségeket.

Még közelebb férkőzni kívánt a nemzet szivéhez. Megtanúlta. nyelvünket, hogy magát hallja a nemzetet, ügy a hogy van ; regéi-