Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1898

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ Ő FELSÉGE EMLÉKEZETE.*

Negyed napja .... Új koporsó szállott alá abba a szürke, szomorú sírboltba, hova másfél század óta mi magyarok annyi boldogan indúlt tört reményt, annyi nemzeti fájdalmat temetünk. Könyek omlása, virágok hullása kisérte pihenő helyére. S ott . . . ott az ősök ércznyoszolyái közt — miken, ki jól, ki rosszúl kamatoztatta a reá bízott talentumot, egyforma békességben aluszsza örök álmait — újra feltör utána a mélységes fájdalom. A mi Királyasszonyunk, fölséges pártfogónk tért meg övéihez, . . a kit véghetetlen szeretet, csodás rajongás, édes nemzeti büszkeség vallott magunkénak .... De harangok zúgásán, milliók morajlásán, szivet tépő zokogáson átharsog lelkűnkbe a klasszikus jóslat hatalmas igéje: non omnis moriar ! Nem semmisülök meg soha ... soha.

*

Elvi ellentétek, tusakodó pártok látszólag örök időkre emelt választó falait döntötte szét ez a mi szörnyű valóságból sarjadó bánatunk. Mindnyájunké volt ... a gyászt mindnyájan és egyenlő mértékben érezők. Pörbe szállottunk a mindenek urával: számon kérni tőle a rémes történetet ... a gyilkos tőrnek villanását, . . . a nemzet védő angyalának összeomlását; a mi szent áhítattal környezett oltárunk porba roskadását. Oh, ha megvigasztal-e bennünket annak a jóslatnak igazsága: non omnis moriar! Ha megvigasztalhat-e ?

Mint mikor virágjában van a természet, aranykalászt renget a róna, enyhe árnyékkal kínál az erdő lombja, boldogságot leheli körülöttünk a mindenség . . . Egyszerre végig suhan fölöttünk az enyészet. Elsöpörve, romba döntve minden, mit szerettünk. Reményünk helyén sivatag pusztulás .... és átokká válik ajkunkon

* Elm. a szept. 14. tart. isk. gyászünnepen.

1*

j