Evangélikus gimnázium, Budapest, 1891
19 A szerető én tehát észreveszi a szeretett tárgy változását. A szív megdobban és a változás újdonságán elbámul; — ezzel az elbámulással a kapocs én és tárgya között lazul, habár a tárgy gondolata még mindig kellemes s élvezetes a birtoka. A szerelmeseknél ezen első lépés abban áll, hogy egymás hibáira figyelmesekké lesznek. Az elbámulás visszacsapása a türelmetlenség ; hány szerelmi kapocs pattant szét ezen szerencsétlen indulat miatt, melyet ha az én szabad erőrészlete megfékezett volna, kimondhatatlan szenvedésektől megkímélték volna egymást a szerelmesek! Azonban nem csak hogy a tényben meg nem nyugosznak, hanem most már ott is követelnek egyezést és összeolvadást, a hol előbb sem volt, a minek észrevéte vágyat idéz elő az után, a minek nemléte eddig nem zavarta. Ha ezen elváltozás tovább halad, akkor az én megszeppen, s a régi viszony visszaállítását kezdi követelni haraggal. A megszeppenésből lesz aggódás és félelem; de váltakozik vele abbeli reménye, hogy mindent még jóvá lehet tenni. Ekkép ingadozik a szeretet az elszakadás véglegességétől való félelem és a helyreállásra való remény között. Végre a tárgy elváltozása véglegesnek derül ki s a szerető szív megrémül; de ezen rémületében mint forró vágy felébred a régi viszony helyre- állításának reményéből a vitézség, mely az ellenálló akadályokat legyőzni óhajtja. Ha ezen igyekezet csalódik, akkor beáll a kétségbeesés és lemondás vagy pedig a vakmerő rombolás, mint a szeretett tárgynak meggyilkolása. Az emberiség legnagyobb részének élete végig futja ezen patkót, habár a családi viszonyok szent elzárkózottsága miatt a tényékbe ritkán nyílik bepillantás. Többnyire hirtelen szenvedély szokta a szerelmeseket összehozni, minek folytán a tényleges dissonantiák eleinte elfedetnek. Hanem a szenvedély lelohadása természeti szükségességgel rávezet a fent elsorolt lépésekre. A végső phasis természete felett azután az egyéniség merevségi foka határoz ; az egyik (a gyengébb) megtörik és lemond, ■— a másik visszapattan, tombol és gyilkol. Ezen végső fokon az egykor szeretett tárgy idegen öntétként áll a kiábrándult szerető előtt s kezdődik képének kiszorítása vagy csak a jelentő ösztön kapcsolatai közül vagy pedig az érzéki síkból, azaz a valóságból is, a más élet kioltásával. Ezen teljesen ellentétes képpel szemben a szerető szív viszonya a gyűlölet színezetét öltheti, -— ámbár ilyenné csak azon esetre szokott válni, ha a változás foly2*
