Evangélikus gimnázium, Budapest, 1880
8 szükségei vannak. A szervtelennek hiánya, a szervesnek szüksége van, csak azért, mert centrális pontja van, mely a gondolkodó előtt mint a szerves egyesnek sajátságos jelentése megnyilatkozik. E jelentése az, a mi a szükséget megszabja és sehol nincs szükség, a mely az élő lény jelentésén nem alapulna. Az egyes létező eme centralisáltsága az állatoknál átalában mint tudatosság lép fel, azaz oly alakban, mely a többi lényeknek alakjaival összmérhetlen, neki sajátságos. Az állatnak vannak ugyan oly szükségei is, melyekről tudomása nincs s melyeket tudat nélkül is kielégít, mint a növény, mely a környezet chemiai ismerete nélkül is kiválogatja a neki való elemeket s magához kapcsolja erősen. Hanem a szükség főalakja embernél és állatnál mégis a tudatos, a miből mint második mozzanatot a szükség fogalmában azt nyerjük, hogy a szükség egy objectiv hiánynak tudatos észrevéte. A szükség e szerint valamely reális hiánynak tudata volna. Ezen szabatos kifejezést azért választom, hogy minden lehetséges félremagyarázást kizárjak. A hiány mindig oly alkatrészek nem létele, melyek egy egészhez tartoznak; ezen ideális egység megfigyelése nélkül hiányzásról helyes ítéletet nem formálhatunk magunknak. Ez a subj. oldala az obj. hiánynak. A hol tehát maga a centralizált egész szenvedi e hiányt (akár tudatosan, mint az állat, akár nem tudatosan, ingerlés alakjában, mint a növény), ott keletkezik a szükség. Ezen szükség némely szerves lényeknél csak az obiectiv szemlélőnek jön tudatába (pl. ha a rózsabokor szárad s mi azt viz szükségéből magyarázzuk); másoknál pedig maga a centralizált egész is veszi tudomásul (az állati s emberi tudatban) s akkor róla mint obj. hiányról van subiectiv tudomás. E kitétel elhárítja azon országos tévedést is, mely a szükséget (Bedürfniss) a kívánsággal, vágy- gyal, törekvéssel s egyéb fogalmakkal majd elválaszthatatlanül egybe bonyolította. Mind ezek a szükséget kísérő tünemények, de benne magában nem tételezhetők fel: nyomában vannak mindig, azonban az ő lábuk nyoma már kifelé vezet a barlangból, melyben a nélkülöző Cacus reális álmait aluszsza. A hiány belsőnkbe hat, a szükség szivünkben fészkel s a kívánság kifelé hajt. Ezek oly trivialis megjegyzések, a milyenek lélektanban csak valaha előfordultak; és fájdalom, épen ezeket ritkán adják elő világosan lélektani foliansaink. Ha a szükséget, mint egy objectiv hiány tudatát, tisztán átértettük, akkor a nélkül, hogy félreértéstől vagy ellenmondástól tartanunk kellene, szabad neki egy nemi nevet is adnunk. Egy magában
