Evangélikus gimnázium, Budapest, 1880
fejlett alakjának, s azért oly lényegesnek tekinti, mint magát a szellemet. A helyett a lélektan rendesen inkább abstractiókkal elégszik meg, semhogy a valóságba markolna, a honnan valóságot nyerne.* Bajosabb már most ezen ösztönök kölcsönös viszonyát s természetét megállapítani. E helyen azt még elvileg sem lehet kifejteni s azért magára az olvasóra bízom a kővetkező tételek bizonyítását. Legelőször is attól óvakodjék az olvasó, hogy ez ösztönök viszonyát térbeli egymás mellettiségnek vegye; a szellemi létezőben kiterjedtség nincsen. De a tapasztalat mérvadása szerint úgy kell a dolgot képzelni, hogy mindezen ösztönök az éwbe, az öntudat ösztönébe beterjednek s azért ezzel saját változásaikat közölhetik. Az érmek ösztönében van tehát az utolsó alap, melyből az egyéb ösztönök fakadnak. Az «én» magát fejti ki ezen ösztöneiben, az ösztönök a kifejlett énnel azonosak. Ez ösztönök pedig úgy jelentkeznek a többi létezők közt, mint a testnek egyes szervei, s azért azoknak obiectiv létele anyaginak tetszik, bár ez anjragiság lényegükhöz nem tartozik. Minden változásuk azért anyagi változás képében fog jelentkezni; minden ösztönk ö- tés physiologiai szempontból anyagi vesztességgel is jár, habár készülékeink e vesztessége t, máig legalább, pontosan meghatározni nem bírják. Azonban az énnek kifejlése csak ingerek folytán történhetik s itt kezdődik az ösztönök dynamikája, azok sajátságos élete. A megtermékenyített petéből lassan lépnek ki egymásután az egyes ösztönök szervek alakjában, s a csekély ingererő folytán mind nagyobb mennyiségű ösztöni erő lesz szabaddá, változik át orgánummá. Az organum minden munkája ezen ösztönnek functiója, melyet a környező valóság belőle kicsal. Minél gyakrabban történik, kellő határok között, az ingerlés, annál inkább lép fel térbeli alakban, vagyis anyagi szerv képében az ösztön. Mégpedig kilép azon forrásból, melynek mélységébe mint az egyéniség gyökerébe beterjednek az alösztönök s melyet felfogni, azaz tárgyasítani nem, pusztán csak megélni, érezni lehet. A gondos Beimarus ezen beosztást régen ismerte már. Művének 2. §. azt tanítja, bogy vannak az állatokban 1. mechanikus, 2. képzelő (Vorstellungstriebe), 3. önkényes (willkürliche) ösztönök. A mechanikus csoportba számítja azokat, melyek a testet, mint gépet a tudat közbenjárása nélkül megtartják ; a képzelők- höz számítja az érzékieket és a szellemieket, a mit helyeselni nem lehet, s az önkényes ösztönök fogalma, mely körülbelül összeesik a tudatos akarás cselekvéseivel, sokkal homályosabb, semhogy megtarthattam volna. De az elosztás meglepő oly időben, a mikor az emberi lelket képzelő és akaró részből állónak hitték, melyek egymástól egészben különböznek.
