Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1868

ságu hangtani törvény legtisztábban az igebajlitásnál észlelhető, de ezenfelül uralkodik a germán nyelvek egész szervezetében cs összes dialektusaiban, különös hatással és befolyással a szóképzésben. A gyökhangzó (der Laut) az ige jelen vagy múlt idejében, vagy a műit idejű részesülőben léphet fel, de mindigaz eredeti rövid hangzók (a, í, u,) egyikét mutatja fel. A hangváltás szabályozva van a germán nyelvek három törzs- hangzói (a,i, u) szerint; legszebben feltűnik a góth erős igehajlitás öt haugváltási soraiban (Ablautsreihen):

infin. praet. sing. praet. phir. parte. pass.

I. bindan (kötni), band, bundum, bundans.

II. 1. giban (adni), gab, gébum, gibans.

2. stilan (lopni,) stal, stélum, stulans.

III. farjan (kocsin menni) fór. fórum, farans.

IV. steigan (lépni). staig, stigum, stigans.

V. giutan (önteni), gaut, gutum, gutans.

A gyökhangzó ezen változása előfordul ugyan a rokon nyelvekben is (különösen a görögben), pl. tango, tetigi ; cado, cecidi ; precor, proco, procus ; ßau.a, fió'/.rj ; (fi na, (fonói : rniaa, íznnnor, tan art stb. — de sehol sem találjuk azt annyi következetességgel keresztülvive, mint a germán nyelvekben, hol a hangváltás nemcsak hangtani jelenség, azaz : nemcsak egyszerű bangváltozás ; hanem befolyással van aszóképzésre és az értelemre is, és különösen egymaga képes az időt megjelölni és egészen uj szavakat képezni; pl. bindan, kötni; bandi, bilincs; gabindi, kötelék; gabundi, szalag. A hangváltás azonkívül minden külső befolyástól füg getlen, mig más hangváltozások, pl. az úgynevezett lianglágyitás (Umlaut), a következő szótag hangzójának befolyásától függnek. A hangváltás nyomai a sanskritban is észlelhetők, de csak kezdetlegesen, mint a görögben ; annak tökéletes kifejlődése a germán nyelvek egyik fősajátsága.10)

2. A hangmozditás (Lautverschiebung) a néma mássalhangzókra és három fokukra (mint mediae, tenues és aspiratac) vonatkozik, s abban áll, hogy ezen néma hangzók a germán nyelvekben azon fokról, melyen a többi árja nyelvekben állnak, bizonyos meghatározott, törvényes egymásutánban elmozdittatnak. Ezen hangmozditás kétszer történik: egyszer a góth nyelv fokán a rokon árja nyelvek ellenében; másodszor az ó-németben a góth ellenében. A hangmozditás a mássalhangzó minden állására vonatkozik, álljon az a szó elején, közepén vagy végén.

,0) A fent rövid vonásokban érintett tan leginkább Grimm Jakab felfogását tükrözi vissza. Grimm ezen nézete nincsen azonban még egészen tisztáiba hozva, bár elvileg a nyelvészektől el van fogadva. A német nyelvtan eddig utol nem ért nagy mesterén kívül különösen Bopp is foglalkozott még az úgynevezett hangváltási tünemények magyarázatával, persze magasabb álláspontjához képest, sokkal általánosabb szempontból. Bopp fölfogása főleg két pontban tér el Grimm tanától : 1. Grimm szerint a gyökhangzó mindig az ige jelen idejében keresendő ; ez szerinte a „hang" („der Laut“), a mult idő és részesülő hangja pedig ennek „haugvál- tása“ (,<íer AblauG) ; Bopp ellenben nem keresi a gyökhangzót a jelen időben, egyáltalában nem valamely bizonyos, előre kijelölt helyen ; hanem azt hiszi, hogy az majd itt, majd ott lép fel többé-kevésbé tiszta alakban. Bopp ezen felfogása kétségen kívül helyesebb és czélszcrübb.mint Grimmé, kinek tana szerint csak mindenféle, nehezen valószínűvé tehető .ugrások“ álltai magyarázhatók a hangváltási tünemények. Bopp ezen felfogását több jeles nyelvész (mint pl. Graff) el is fogadta, sőt Grimm maga is eredeti rideg felfogásából sokat engedett (különösen Öeutsche Gramm. I. 558.), a nélkül, hogy attól tökéletesen elállt volna. — 2. Bopp — és ez sokkal fontosabb —a hangváltásban csak egyszerű hangtani jelenséget lát, mely épen úgy mint a sanseritban csak a gyökhöz fűzött ragok által zavarba hozott hangtani viszony kiegyenlítésére szolgál ; mig Grimm a hangváltásnak logikai jelentőséget tulajdonit, azt mondván, hogy a hangváltás a jelen és múlt időt megkülönbözteti, az.egyes számot a többestől elvalalasztja és szóképzési erővel bir. A'alószinü, hogy tulajdonképen Boppnak van igaza, a mennyiben a hangváltás eredetileg csakugyan nem bírt ilyen logikai jelentőséggel. Do annyi másrészt bizonyos, hogy a germán nyelv történetében és fejlődésében elsajátította magának ezen jelentőséget, melylyel már a góthban is, és pedig nagy mértékben, rendelkezik. Bopp és Grimm eltérő nézetei tehát egyeztethetők. Jj. Eumpelt, deutsche Gramm., mit Rücksicht auf vergl. Sprachforschung, I. Lautlehre (Berlin I860.) p. 117. Hasonlóan Slein'hal, Charakteristik der hauptsächlichsten Typen des Sprachbaues (Berlin 1860,1 p. 302. — Jacobi „Beiträge zur deutschen Grammatik“ (Berlin 1843.) és Hoilzmánn „Über den Ablaut“ (Karlsruhe 1844.) eltérő nézeteit (helyszűke miatt) csak röviden érintjük. Jacobi egyesíteni akarja Bopp és Grimm nézeteit; ő függőnek képzeli magának a hangváltást, a következő szótag hangminőségétől és hang súlyától. Ezen, úgy látszik, téves nézet, melyet szerzője nem fejteit ki alaposan és összefügöleg, nem talált védőkre. Hoitmiann felfogása sokkal érdekesebb és valószínűbb. O a hangváltást, mint ilyent, egyáltalában nem ismeri el ; hanem az összes guna-vál- tozásokat (az összes árja nyelvekben,tehát a germánokban is) a hangsúly befolyása alatt történő önhangzói assimilatiónak tulajdonítja.