Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1867
7 Ezen általános fejtegetések előrebocsátása után menjünk egy lépéssel előbbre és vizsgáljuk meg, mely módon lehetne mind a szigorárendet megtartani, mind pedig életet önteni a száraz váznak tetsző mathesisbe, főképen a tanítás első stádiumán. A mathesis egy nagyszerű épülethez hasonlit, a melynek alapja ha gyenge, az egész összedől, vagy a melynek egy alkatrésze ha hiányzik, vagy nem elég erős, az épület a hiányzó vagy gyenge alkatrésztől fölfelé csak hamar bomladozni fog. Valamint az épitész főgondját az alap helyes megvetésére forditja, úgy nekünk is a mathesisnek jó alapot kell vetnünk; de nem kevesebb gonddal kell lennünk az építés folyamában, nehogy a tárgy teljes meg nem értése által a tanuló elméjében a mathesis épületének valamely része hiányos maradjon. Az alapra jelenleg nem forditunk elegendő gondot, ezt bizonyltja azon tapasztalás, hogy a mathesisből csak igen kevés tanuló dicsekedhetik teljesen kielégítő osztályzattal. Pedig újra ismételjük, hogy a közép tanodákban előadatni szokott mennyiségtani tárgyakat minden középszerű elme teljesen felfoghatja és megbirhatja és ismételve visszautasítjuk azon állítást, mintha a mennyiségtan felfogásához külön alkotásu agy kellene. A ki az ókor nyelveiben szép sikerrel haladni képes, az a helyes módszer alkalmazása és a tanuló részéről kellő szorgalom mellett a mennyiségtanban is éjjen oly szép előmenetelt tehet. Világos tehát, hogy az alapot nem fektetjük helyesen. De vájjon a tanitórendet okozzuk ebben? Nem volna tehát a sok között egy is, ki a maga tárgyát egész lényegében birván és ki meggyőződve lévén a tanitás magasztos hivatásáról, buzgó lelkének teljes tüzével lángra nem gyulasztaná a tanuló szunnyadó szellemét ? Nem kételkedem, hogy nem volnának a mathesisnek ily buzgó apostolai; de azt is merem állítani, miszerint nagy részben a tanitórendben is kell a hibát keresnünk. Valljuk be, nagy része tanárainknak csak is kényteleuségből vagy véletlen- ségből tanít mennyiségtant, mert nagy része csak kényteleuségből lett tanárrá, minthogy a tudományos pályák között ez az, melyre legkevesebb költséggel lehet jutni — igaz, bogy aztán nem is fizeti busásan vissza a csekély költséget sem—; már pedig miképen gyulasszon lángra azon szellem, mely a kedvetlenség, avatatlanság és földi gond hamvától elnyomva maga sem ég? De legjobbjaink is hibáznak, még pedig két tekintetben: egy részt kicsinyük a legelemibb dolgokkal való foglalkozást és a legfontosabb ügyet, az alap megvetését avatatlanokra bizzák; más részt nem elég szigorúan járnak el; megelégszenek a sejtéssel, gyakran a puszta mechanismussal a tanulók részéről, különösen az első fokon, ug y vélekedvén, hogy későbben majd meg fogják érteni a tárgyat, és félvén, nehogy a szigorúság által tökéletesen elriasszák, elkedvelenitsék a tanulókat a mennyiségtantól. Ez engedékenység is nagy hiba mert nem szigorúság, hanem a felületesség,bizonytalanságban hagyás által kedvetlenitjíik el a szellemet: ellenkezőleg a szigorúság által fejlesztjük a kedvet, mert a kinek csak egy csepp érzéke van a szép rend iránt, gyönyörködni fog a mathesisen, ezen rendet pedig felületes ismeretekkel nem vagyunk képesek felfogni. A tanitórendben is felfedezhetni tehát hibát, azonban a főbaj az egész rendszerben fekszik, különösen nálunk Magyarországon, hol, a kevés kivételt tekintetbe nem véve, az elemi tanítás többnyii’e csak az emlékező tehetség némi gyakorlásában áll, hol az elemi tanodát végzett tanuló nagyon kevéssé szoktattatott gondolkodáshoz, szellemi munkálkodáshoz, melynek oka szintén nem a tanitórendben, hanem a körülményekben keresendő és főképen a mértan az, melyre észrevételeim vonatkoznak.
