Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1865
22 pit-a, cord-a, corpor-a, síder-a, veter-a, complur-a stb.— Egészen elszigetelve állanak a következő semleges nemű névmási alakok: quae, haec, melyek kétség kivül régibb quai, hai-ce alakok helyett állanak, tehát a rag i volna, mely önhangzó a szanszkrit semleges nevek többesi nominativusában gyakori végzet, p. o. váríni, ettől: vári- ('víz), agrűni, ettől: acrií-(könyv), námáni, ettől: náman-(név). 2. Vocativus. a) Singularis. A vocativusnak a latinban külön ismertető jegye nincs, csak a tőalak van bizonyos hangtani változásoknak alávetve, ezenkívül megjegyezni való még, hogy a vocativusnak a nominativus-szal már a legrégibb nyelvtörténetben bizonyos összevegyülése vehető észre. A semleges nemű szók, a mint fentebb mondók, a voca- tivusban a nominativustól semmiben sem különböznek. Az a-tőkhöz tartozó szók vocativusa épen úgy van mint a nominativus, mint szintén az é-tők is megtartják a nominativus s-jét a vocativusban is., p. o. 6 hona dea, scriba, fades stb. Ellenben az o-tőkhöz tartozó szók, a göröggel egészen megegyezőleg a töbeli o helyett e-t vesznek föl (V. ö. Bopp 1. 407.1.), p. o. vie, cpUe ■Aaaíyvrjth; ö bone, Romule, die stb.; csak a tulajdonneveknél foly össze az e megelőző i-vel 2-be, p. o- Memmi, Vergili,Horati. Ezekhez számíthatók - fili ebböl/íZie és géni; sajátságos még: mi, e helyett mee ebből: meje. A hol az us a nominativusban r után kiesett, ott a vocativus is egyenlő a nominativus-szal, p. o. puer, elavult : puere; épen így deus és áeós, ellentétben a szkr. duiva alakkal. — Az i- u- és mássalhangzói tők a latinban nem képesek többé különbséget mutatni fel a nominativus és vocativus között, p. o. hostis, (nőm.), hostis (voc-); sen-sus (nőm.),sensus (voc.); pater (nom.),pater (voc.) stb.; a mi görögben egészen másképen van, p. o. gámg(nőm.), páni (voc.); ’Hpltevg (nőm.), H/illsv (voc.); Zivg narqq (nőm.), Zev minő (voc.) ; aiőcóg (nőm.), aiőoi (voc.) stb. b) Pluralis. A vocativus pluralis a nominativus plurálistól képzésre nézve semmit sem különbözik, mert azon különbség a mi a szanszkritban az ékezésben van, p. o. túdantas (voc.), tudántas (nőm.) sokkal csekélyebb jelentésű, minthogy az a két casus között lényeges különbséget idézhetne elé. Ebből következik, hogy a plur. nominativus ragja eredetileg csak a többesszámi viszonyt jelölte és nem egyszersmind a nominativust is, a mint ezt az egyes-számban, mint fentebb látók, világosan észre lehet venni. 3. Accusativus. aj Singularis. Az egyesi accusativusban a mássalhangzón végződő tőalakok raga -am, az önhangzón végződőké -m, mely bizonyára nem egyéb mint az am megcsonkulása. — Az o-tőkhöz tartozó szók ezen m-et a semleges nemben a nominativusban is fölveszik; a többi tőkhöz tartozó semleges nemti szóknak az accusativusban épen úgy mint a nominativus és vocativusban semmi casusragjuk nincs. Az a- és o-tőkhöz tartozó szók az m ragot egyszerűen fölveszik, p. o. ala-m, pueru m stb.; az elavult -om végzet a régi latinban gyakori s csak később lépett az -om helyébe -um, legkésőbb pedig megelőző v mellett, p. o. rivom vivőm; a görögben ennek ov felel meg, p. o. áy^óv—agrum, í'nnov—equum. A latinban jellemző az, hogy az m rag előtt minden önhangzó megrövidül, p. o. fuga-m—cpvyri-v, die-m stb. — Az 2-tökhöz tartozó szók már korán kezdének ingadozni a tőönhangzó megtartásában, s m helyett em kezde lábra kapni elannyira, hogy csak egy nehány szó van, melyek mindeddig szilárdul megtartják az -im-ot, milyenek: tuss-im, siti-m, secűri-m, rávi-m, Albi-m, Tiberi-m; a többi, a nyelvtanokban felhozatni szokott példák nagyon is ingadozók. Az u- és é-tők épen úgy mint az a- és o-tök, az m ragot egyszerűen fölveszik, p. o. acu-m, re-m; ide sorozhatok az -um végzetü supinumok is, p. o. cubitu-m ire. Ezen két egytagú «-tő : su és gru az accusativust a
