Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1864
9 Látjuk tehát, hogy még a magyar népzenében sem egyedüli elv az egyes hangok hosszabb vagy rövidebb időtartama, hanem hogy abban is fellelhető a hangsúly befolyása; mennyivel inkább kell ezt a versekről mondanunk, melyek nem hangokból, hanem érthető szavakból állanak ? A hangsúlyt vévén fel elvül, most már nagyon könnyen megmutathatnák a fentebb vizsgált népdalok rhytmusának szabályosságát vagy szabálytalanságát, s ezt alább fogjuk is tenni; — de mielőtt a hangsúlyt mint a magyar népköltészetben uralkodó elvet példákban kimutatnék, magáról a hangstílyról kell bővebben értekeznünk. II. Bár mily egyszerű iskolázatlan ember beszédében is észre lehet venni, hogy beszéde folyamában egyes mondatokat, a mondatokban egyes szavakat, s a szavakban egyes szótagokat a többi mondat, szó, vagy szótag ellenében erősebben kiemel; s ha ezt tenni elmulasztaná, beszéde ha tán nem is egészen érthetetlen, de minden esetre nagyon homályos és határozatlan lenne. A beszéd egyes részeinek a többiek felett való kiemelkedése, mi nem függ a beszélő önkényétől, hanem a nyelv szellemében gyökerezik, általában hangsúlynak neveztetik, és pedig szóbelinek az, mely az egyes szavaknak erősebben kiemelt szótagjaira, s értelminek az, mely a beszéd egyes nyomatékosabb mondataira vagy szavaira vonatkozik. Az értelmi hangsúlyt nevezhetjük hangnyomatnak is, s értekezésünk folyamában igy is fogjuk azt nevezni, úgy, hogy a „hangsúly“ elnevezés alatt mindig egyedül a szóbeli hangsúly lesz értendő. A hangnyomat tekintetében körülbelül minden nyelv egyenlő szabályokat követ, mert az nem annyira az egyes nyelvek sajátságos természetén, mint inkább az általános ész törvényein alapszik; s igy erre nézve csak a legáltalánosabb szabályokat fogjuk feltüntetni, még pedig egyedül az egyes szavak hangnyomalát illetőleg, mert az egész mondatok erősebb vagy gyengébb kiemelése a verselésre legkevesebb befolyást sem gyakorol. Leghatározottabb értelműek lévén minden nyelvben a nevek, névmások, igék és határozók, természetes, hogy ezek a névelő, névutó és kötőszók ellenében határozott hangnyomattal birnak, p. k e rt alatt, az ember, adnék de nincs, mert van azért adok, jó is szép is, egy meg kettő, három st., és pedig nemcsak hogy általában nagyobb hangnyomattal birnak a nevezett beszédrészek mint a többi, hanem a névelő, névutók és kötőszavak különesen a magyarban—csekély kivétellel—nem birnak semmi hangnyomattal. Ezen kevés kivétel közé tartozik a tagadó „nem“ és tiltó „ne“ (nem igy a „sem“ és „se“) melyek rendesen erős hangnyomattal birnak, p. Haza mennék, de ne m tudok — A világért nem adnálak. —- Ne szomorkodj légy víg, nem lesz ez mindég így, st.— csak a nem egyenes szórendnél veszti el néha hangnyomatát, mint szintén mindannyiszor, valahányszor igekötő és ige közé kerül. p. A ki tudja, mért nem mondja, — El ne árulj, stb. De ha a nevek, névmások, igék és határozók általában mind birnak némi hangnyomattal , abból még nem következik , hogy hangnyomatok mindig egyenlő is; sőt ugyan azon egy beszédrész, minta mondatnak egyik vagy másik alkatrésze majd erősebb, majd gyengébb Ág. Hitv. Gymn. Értesítő. 2
