II. kerületi állami főreáliskola, Budapest, 1915
Dr. Koczogh Andrástól: A mi háborúnk nemzeti és erkölcsi szempontból
10 Jól emlékezhetünk rá, hogy társadalmi kulturális és erkölcsi életünkön ezelőtt néhány évvel is olyan zsibbadtság vett erőt s különösen ifjúságunkon olyan tespedés, fásultság és erkölcsi dekadencia uralkodott, hogy szinte kételkedtünk azon, vájjon képesek leszünk-e még magasabb és ideálisabb eszmékért hevülni, lelkesülni, tenni és áldozni. Úgy tetszett, mintha a költő panasza a mi lelkűnkből zokogna fel: Én népem, múltba vagy jövőbe nézz : Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz ! Es íme, amikor azt hittük, hogy a legmélyebbre szálltunk, ahonnan nincs többé felemelkedés, hogy már a hazaszeretet eszméje is elhalványult s csak puszta cégérré lett, akkor egyszerre, mint a villámlás, vagy a sötét éjszakába hirtelen belesüvöltő vihar, feltámadnak a leláncolt erők, újraélednek a lethargiában alvó lelkek s mintha Csaba húnjai, Szent László lovagjai, Hunyady vitézei, Zrinyi halálra kész csapata vagy pedig Rákóczi kurucai szállnának síkra, megindul az egész ország, hogy nagyot dobban rá minden magyarnak a szíve: íme, mégis van bennünk életerő ! Hogy az első hadműveletek ránk nézve nem jártak a remélt sikerrel, annak az oka nem katonáink bátorságának és vitézségének a hiányában rejlett. Hiszen az ellenség óriási begyakorolt tömegével szemben a legtöbb helyen a mi gyakorlatlan népfelkelőink állottak szemben, akiknek évekig fegyver sem volt a kezében. Amint azonban a lelkesedéshez tapasztalat, gyakorlat, céltudatos taktika s ellenségeink léleknélküli tömegével szemben erkölcsi fölényünknek az öntudata járult, a diadalmas csaták egymást váltották fel, a régi harci kedv és szellem újraéledt. De érthető is, hogy katonáink minden erejüket megfeszítve, valóságos titáni küzdelmet vittek véghez. A barbár ellenség falvainkat, városainkat feldúlta, véreinket menekülésre kényszerítette, barbárságának minden müveit ember előtt örökre megbélyegző rút bizonyságát adta. A fájdalom, keserűség és reménytelenseg mindnyájunkon erőt vett. Már csak a hívők reménykedtek s nem volt más menedékünk, mint a Gondviselő Isten, aki még sohasem hagyta el nagy veszély idején az ő SZEBBE.--^ ■BH
