Budapesti Tanítóképző Intézet, 1937
II nagyon megérdemli. De nem szabad, mert az ünnepelt ezt nem engedi. Azonban közlönyünknek, a Magyar Tanítóképző-nek rövid összefoglalását az ünnepekről talán idézhetem mégis: A természet- tan és mennyiségtan művészi tökéletességű tanításának egyik legkiválóbb képviselője volt. Ritka szociális érzéssel megáldott tanár, kinek minden tevékenységét a közösség érdeke irányította. Iskolai könyvei a logikai szabatosság mintaképei. Igen tisztelt ünneplők —■ én azt hiszem, hogy felesleges is ezekhez a szavakhoz többet hozzátenni. Talán csak annyit, hogy boldogok vagyunk mi tanítványok, hogy egy ilyen szellemtől kaptunk útravalót és boldogok vagyunk, hogy ezt a tökéletes szellemiséget továbbadhatjuk. És szomorúak vagyunk, hogy egy ilyen drága kartárstól el kell válnunk. De tudjuk, hogy a nyugalom évei nem jelentik a tétlen szemlélődést és az évek morzsolását. A »ritka szociális érzéssel megáldott« tanártól ezekben a forrongó időkben még nagy munkásságot várunk. Ezért nem pihenést kívánunk, hanem munkát. Mert az a munka, amihez kartársunk fog, az nemcsak munka, de értékes munka és most ebből kell még sok a földre sújtott hazának és a magyaroknak. Édesítse ezt a munkát a tanítványok, kartársak, a három fiúnak és két kicsi unokának kiapadhatatlan szeretete, tisztelete és hálája. Isten éltesse az Ünnepeltet soká! Mesterházy Jenő. \ HORVÁTH ISTVÁN j Mélyen tisztelt Gyászoló Közönség! Búcsúzni jöttünk Horváth Istvántól, intézetünk szakaltisztjétől, a hűséges munka egyik jellegzetes képviselőjétől. A Szent Benedek-rend ezt írta zászlajára: Imádkozzál és dolgozzál! Horváth István^ bár nem tartozott e rendhez, imádkozott és dolgozott. Dolgozott ott, ahová a nemzet állította. És dolgozott úgy, hogy munkája sok tekintetben mintául szolgálhat. Mintaszerű volt a feltétlen megbízhatósága. Olyan hűséggel őrizte az állam vagyonát, mintha a saját vagyona lett volna. Ez különösen nagy érték, ha összehasonlítjuk azzal az egészségtelen felfogással, amely az állam vagyonának megóvásából nem csinál magának lelkiismereti kérdést. Nemcsak a meglévő vagyont őrizte, hanem a javítások alkalmával is rendkívül nagy gondossággal járt el. Arra törekedett, hogy minél kisebb költséggel minél jobb karban tarthassuk az intézetet. Érték csábítások is, Horváth István azonban mindig szilárdan megállt a becsület útján. Mindig azt a mesterembert ajánlotta a figyelmembe, aki a legbecsületesebben dolgozott. Bárhol volt szükség rendkívüli munkára, Horváth István mindig helytállóit. Nemcsak parancsolt az alárendelteknek, hanem minden munkát maga is megfogott. Nem kímélte magát. Nem ő volt a hivatalos fűtő, de a fűtés minden gondja egyúttal az övé is volt. Nagyon sokszor sokkal korábban kelt fel, mint amennyire azt az ő munkája megkívánta volna. Szabadságát is mindig úgy vette igénybe, hogy az intézeti munka minél gondosabb lehessen. Sokszor nem is vette teljesen igénybe kicsiny szabadságát.
