Budapesti Tanítóképző Intézet, 1935
ö annyira tudott lelkesíteni és annyira szeretettel támogatott a munkámban, hogy tényleg tudtam is lelkesedni. Az osztálytársaim elé álltam és azt mondottam, ki-ki mondja meg, mit lát bennem hibának. Megtették. Én pedig ezeket a hibákat támogató jóakaróim segítségével egyenként, hosszú és küzdelmes munka árán elhagytam. Megjavultam. Amikor az utolsó évfolyamot is elvégeztem, feljebbvalóim mintaképül állítottak ki a többiek elé- Akkor voltam életemben a legboldogabb. Egyedül azonban nem mentem volna sokra, kellett, aki eddigi helytelen viselkedésemet előttem ismertté tegye, megragadja a kantárszárat s ha kell, tüzes vassal kényszerítsen a megállásra. Én engedelmeskedve, jobb belátásra térve, megfordultam. Ettől a fordulóponttól kezdődött új életem. Ám ne higgyétek, részemről az önnevelés már befejezett tény. Még most is állandóan folytatom, mert az embernek mindig vannak hibái, melyeket ki kell küszöbölni. Azt hiszem, elegendő volt e két példa. Tudnék felhozni többet is, de felesleges. Most én is úgy szeretnék tenni veletek, mint ahogyan az én igazgatóm tett velem. Valószínű, arra is gondoltok, mi szükségem nekem arra,hogy ti megváltozzatok. Nekem tényleg semmi, de a hazának, embertársaitoknak és főként nektek igen nagy szükségetek van erre. Én pedig csak támogatni akarlak benneteket, mint ahogyan engem is támogattak. Én sem tudtam eleinte, hogy velem miért csinálják, sőt bosszankodtam is, de később rájöttem, hogy ez nem csupán felesleges időtöltés, hanem erre nekem, mint jövendő tanítónak nagyon nagy szükségem van. Örültem, hogy így történt s ezért hálával tartoztam jóakarómnak. Neki az akkor éppen olyan örömet okozhatott, mint nekem az, hogy itt vagyok és hallgatjátok beszédemet. Öröm annak az asztalosnak is, ha sikerül a rossz asztalt megjavítania, de öröm nekünk is, ha sikerül egy eltévelyedett ifjút megállítani és jobb útra téríteni. Ilyen előzetes beszélgetés után rátértem arra, miként tudják önmagukat megfigyelni. Két-három fiú állandóan egymást figyeli és egymást hibáira figyelmezteti. Amikor ők valamilyen újabb rossz szokásukat ismerik meg, tőlem kérnek tanácsot, miként sikerülne ezektől megszabadulniok. Legtöbbször előforduló hiba volt a káromkodás. Ettől csak állandó küzdelmek árán tudnak megszabadulni. Először igyekeztem őket arról meggyőzni, hogy semmi célja sincs annak, hogy mi az Istent, vagy a szenteket oktalanul és meggondolatlanságból szidjuk. Azzal érveltek, hogy részükre megkönnyebbülést jelentett, ha felizgult állapotban káromkodhattak. Azt tanácsoltam nekik, hogy mielőtt káromkodnának számoljanak húszig. Ez valamennyire eredményre is vezetett, mert míg húszig számoltak, azt is elfelejtették, miért kellett szá- molniok s így a káromkodásra sem volt szükség. Hogy hibáiktól megszabaduljanak, olyan féleképpen adok nekik tanácsot, mint nekem adtak annak idején. Egyszerre csak egy hibát küszöbölünk ki. Határidőt adok nekik, amikor beszá— 75 —