Budapesti Tanítóképző Intézet, 1935
Volt az intézetnek egy növendéke, akivel nagyon sokat foglalkoztam. Több súlyos hibája volt, ezért kellett vele sokat foglalkoznom. A munka csak kisebb részben sikerült. Valaki előtt szóbakerült az a tény, hogy még sok hiba maradt meg. Növendékünk vádolással akarta a maga eljárását (t. i. a hibákon való megmaradását) elfogadhatóvá tenni, nevezetesen azt mondotta, csak az én egyéni érdekem az, hogy ő különb legyen. Sajnálatos jelenség, hogy a köszönet helyét a vádolás szándéka foglalta el. Azért mondom, hogy itt csak a vádolás szándéka volt meg, lényegében a vád elismerést jelent, csakhogy azt növendékünk (annak ellenére, hogy állítólag eszes fiú volt) nem tudta megérteni. Ha ugyanis valaki olyan lélekkel nevel, hogy az ő egyéni érdeke, boldogsága, öröme, bánata egybeesik tanítványai javulásával, akkor az nagyon jó tanító, nagyon jó tanár. Szeretném, ha magukból olyan tanítók lennének, akiknek az egyéni öröme és bánata egybeforr tanítványaik tökéletesebbé alakulásával. Vájjon miből meríthette növendékünk ezt a vádját? Abból, hogy a múltban súlyos hibákat követett el s ez a múlt súlyos tehertételként volt a lelkivilágában. Egy időben, amikor nagyon sokat foglalkoztam vele, komolyan különb ember akart lenni, azonban nyugtalanította az, vájjon el tudom-e felejteni az elkövetett súlyos hibákat. Azzal nyugtattam meg, hogy igazi pedagógusnak nem lehet nagyobb öröme, mint látni egy súlyos hibákkal terhelt növendéket, aki a vele való foglalkozás eredményeként leveti hibáit. Növendékünk nagyon örült ennek a nyilatkozatnak, örült annak, hogy rá jobb szemmel is tudunk nézni. De miután kisded játékait tovább folytatva, sok jellemvonásban nem lett különb ember, ebből a megnyugtató nyilatkozatból vádat kovácsolt ellenem. Volt tanítványunk az utolsó pillanatig tartó nyesegetése miatt nehezteléssel távozott az intézetből. Fájdalommal láttuk, hogy munkánk nem sikerült úgy, mint azt szerettük volna. Azonban növendékünk édesanyja még így .is lényeges javulást állapított meg fia jellemén. A képesítővizsgálat után az édesanyja a következő sorokat intézte hozzám: »Mélyen tisztelt Igazgató Úr! Hálás szívvel jöttem, hogy megköszönjem Önnek fiam iránti sok jóságát, sok fáradozását. Nem tudom leírni örömömet a nem várt szép képesítővizsgálat felett, tudom, hogy ezt Igazgató Úrnak köszönhetem, ki nem kímélt fáradságot, hogy fiam nevelését helyes irányba terelje s jellemének vadhajtásait lenyesegesse. Hálás szívem egész melegével köszönöm még egyszer sok-sok jóságát, Igazgató Úr, Isten áldja meg mind a két kezével. Ezért imádkozom«. — Növendékünk nem tudta munkánkat értékelni, az édesanyja hálás szívvel köszönt meg mindent. Intézetünkben ismeretlen fogalom, hogy a növendékek a tanárokat megajándékozzák. Azonban egy-két esetben előfordult, hogy nekem akartak valamit hozni. így előfordult, hogy egyik növendékünk édesapja disznóaprólékot hozott. Természetesen nem fogadtam el, de megmondottam, ha a növendék végzett és akkor hoznak nekem aprólékot, elfogadom. Az aprólékot nem kaptam meg. Igaz, hogy a növendék nem végzett, de ez nem változtat 9
