Budapesti Tanítóképző Intézet, 1934

Ha pedig valaki esetleg azért panaszkodik, hogy próbált már küzdeni, de mindig elesett, akkor ennek a következőket mondom. Vegyen példát a csecsemőktől. A csecsemő, ha fel akar állni, eleinte mindig elesik. De ő nem hagyja magát, kitartóan folytatja próbálkozásait, s ennek az lesz az eredménye, hogy idővel mind kevesebbszer esik el, míg végül egyáltalában nem esik vissza. Ha kitartóan küzdünk, akkor végeredményben úgy leszünk győztesek, mint ahogyan a kicsiny gyermek győztes lett a test gyöngesége felett. Széchenyi erre vonatkozólag a következőket mondja: „Az embernek esni kell, és sokszor esni, amíg a maga lábán tud állni; essék tehát inkább akkor, míg teste gyenge, de hajlékony, csontjai vékonyak, de engednek”. (Fekete József és Váradi József: Széchenyi vallomásai és tanításai. Budapest, 507 lap. 456. lap.) — Az utolsó rész azt jelenti, hogy maguk inkább ebben az intézetben (a mostani korukban) essenek el, ahol és amikor még felemelhetjük magukat, mintsem az életben essenek el, ahol elgázolás lenne a sorsuk.

Tóth Tihamér: A jellemes ifjú című könyvében a következőket mondja: „A te jelszavad is az legyen, ami Hollandia egyik provinciájának Seelandnak címerén áll. Ez a földrész nagyobbára mélyebben fekszik a tenger színénél. Küszködik is folyton a tengerrel. El is öntötte már többször a víz s címerébe mégis diadalmasan mondja e szavakat: Luctor et emergo! „Küszködöm, de fennmaradok!” (77. lap.) — Fiúk! Csak úgy maradhatnak fenn, csak úgy menthetik meg magukat, ha küzdenek. Büszkén mondhatják a hollandusok ezt: „Küszködöm, de fennmaradok!” Szerezzük meg magunknak is ezt a gyönyörűséget.

Érdekesen ecseteli Lisieuxi Szent Teréz azt a lelki állapotot, amely először a küzdelmektől idegenkedik, majd melegen óhajtja azokat, amikor újoncairól a következőket írja: „Megesik néha, hogy ily szavakkal jön hozzám egyik-másik: „Jól tette, hogy oly szigorú volt tegnap énvelem; eleinte szinte fellázadtam, de később beláttam, hogy teljesen igaza van. Amikor cellájából kiléptem, azt gondoltam magamban, hogy vége van már mindennek; elmegyek a tisztelendő főnöknőhöz és megmondom neki, hogy többé nem fordulok semmiben Teréz nővérhez; de azután éreztem, hogy ezt csakis gonosz súgja nekem. Aztán meg az a sejtelmem támadt, hogy maga imádkozik, könyörög érettem; megőriztem tehát nyugalmamat, most már az öröm hajnala kezd lelkemben derengeni: azért jöttem most, hogy fejezze be művét; árassza el lelkemet a teljes, a ragyogó világossággal!” (A Gyermek Jézusról nevezett Szent Terézia nővér karmelita apácának önéletrajza. 1873-1897. Fordította Nagyfejeő Gabriella. Budapest, 1926. 391 lap. 163. lap.) — Azt szeretném, ha a maguk lelkében is derengene az öröm hajnala, erősen kívánnák, hogy a tanártestület fejezze be a tökéletesedésükre irányuló művét.

A mai kor szereti a bajnokságokat. Nézzük meg, hogy a- 13 —