Budapesti Tanítóképző Intézet, 1929

hittem, hogy minden rendben van, csak a kivitel van még hátra, rendesen ezt mondta: — Aludjunk rá egyet! És másnap újra kezdtük, meghánytuk-vetettük a gondolatot s csak azután került sor az írásban való kidolgozásra, a megfogalmazásra. Nem kényszeritette rám gondolatait, érzéseit. Mindig azt akarta, hogy meggyőződésből valljam azokat. És vallottam is, mert hiszen oly igazak, tiszták, világosak és szépek voltak, hogyha akartam volna, akkor sem szabadulhattam volna tőlük. S ha olykor-olykor más volt a véleményem, nem neheztelt érte. Meghallgatta és belebocsájtkozott annak megbeszélésébe s kö­zös munkában tért engedett annak keresztülvitelére. Munka köz­ben nagyon vigyázott arra, hogy a leirt gondolatok a gyakor­latban kcresZtídvihetők legyenek. Ha valamely gondolatot el­méleti beszélgetésekkel nem tudtunk eldönteni, a gyakorlatban való keresztülvitelhez fordultunk. A Magyar Gyermek Köny­veinek írása közben számtalanszor előfordult, hogy egv-egy nevelési gondolatot olvasmány keretében akartunk nyújtani, mi­kor felvetődött a kérdés: vájjon megfelel-e a megirt olvasmány tartalma, alakja a gyermek értelmi és érzelmi világának, fej­lettségi fokának? Ennek eldöntését a gyakorlati keresztülvitelre bíztuk úgy, hogy a kérdéses olvasmányt a gyakorlóiskolában felolvasás alapján tárgyaltam s ő figyelte a tárgyalás módját, a gyermekek érdeklődését, gondolkozását, munkáját. így volt ez vezérkönyveink írása közben is. Hol a gyakorlóiskola, hol meg Jóska, az altisztnek mindig kéznél levő fia, volt a döntő fórum. Sokszor munkára jöttünk össze, órákon át együtt voltunk és látszólag semmit sem haladtunk. Ilyenkor egymással szem­ben ültünk s csak ő beszélt. Lágyan, szelíden jöttek ajkáról a lélek nemesítésére, az élet finomítására, az akarat erősítésére, az alkotási vágy felkeltésére alkalmas szebbnél-szebb nevelési gondolatok. Ilyenkor én csak hallgatni tudtam. Éreztem, hogy nemcsak gondolatokat, érzéseket akar közölni, hanem velük az én lelkemet is akarja formálni. Ilyenkor beszédét rendesen ez­zel végezte: — Nem gondolod, hogy ezeket a gondolatokat va­lahol el lehetne helyezni? Hová, melyik anyagrészletbe illené- nek?—kérdezte s nyomban el is helyeztük valamely egység ke­retébe. És az ő lelke kiapadhatatlanul gazdag volt az ilyen gon­dolatokban, érzésekben. Többször olvasmányaiból megkapó részleteket olvasott fel. Sokat fordított németből, angolból. Nem mindig pedegógiai vonatkozásuakat, hanem a gyermekirodalomból valókat is azért, hogy munka közben a gyermeki lélek finom derűje állandóan közöttünk lebegjen. Bizony sokszor, nagyon sokszor már éjjelre hajlott az idő, mikor még mindig együtt voltunk, dolgoztunk. Ilyenkor kinyílt a mellékszoba ajtaja, ahonnan ez a szelíden szemre­hányó hitvesi aggodalmat kifejező hang hallatszott felénk: 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom