Budapesti Tanítóképző Intézet, 1926
Sztankó Béla (szül. 1866. ápr. 13-án, Szolnokon). Életének - reá oktatólag és nevelőleg ható — néhány mozzanatát ö maga így beszélte el. Édes anyját — az 1866-iki kolera első áldozatát — nagyon korán elvesztette; s alig volt 5 éves, midőn a felvidéken tanítóskodó atyja is meghalt. Teljesen elárvultán vette gondjaiba anyai nagybátyja, Szakszó Rezső, a debreceni Theresianum-árvaház igazgatója, később debreceni prépost. Épen karácsonyestét ünnepelték a debreceni árvaházban, 1871-ben. Kitörölhetetlen emlék életében ez a nap, melyen sok szenvedés után Kassáról elindulva, fergeteges hóviharban Debrecenbe megérkezve, ragyogó arcú vidáman ünneplő gyermeksereg (hozzáhasonló árvák) közé jutott s uj meleg otthonra talált. Hat éves korában nagybátyja Körösladányban lakó nővéreinek gondjaira bizta. Szelidlelkü s áldott emlékű nagynénjei anyai szeretettel nevelték 10 éves koráig; hozzájuk később is mindvégig haza-hazatért, mindig ott töltvén egész családjával a nagy vakációkat. Ebben a kedves, nyájas, magyar falucskában szerezte legélénkebb s legmaradandóbb gyermek-élményeit Népiskolai tanítóira — Prigl Ferencre és Grumann Károlyra — ma is szívesen és kegyelettel emlékezik vissza. Derék tanító volt mind a kettő. Mindig örömmel adtak neki mrdot arra. hogy tanulótársait „lekontrázgassa“, kezébe adták a „vigyázó pálcái“ s mindig vele mondatták el a Wenckheimokhoz (az iskola pátro- nusaihoz) intézett köszöntőket iskolán kivül is sok időt töltött tanítóinál. Sokszor elvitték - mint valami kis famulust hajókázásra, a „körös-zugi“ halászatra, lépvesszős madarászásra. A karácsonyi „kántálás“-ban is mindenkor résztvett (ez akkor iskolai intézmény volt) s Jeremiás lamentációinak magán énekrészeire jó tanítói szívesen tanították meg s énekeltették el vele azokat a falu kis templomában. 1876-ban került vissza a debreceni Theresianumba, nagybátyjához. Ez a nagybátyja valóban nemeslelkü, fennkölt gondolkozás^ jószivü nevelője, igazi atyja volt az árváknak; valahányszor uj fiút hoz'ak be, gyöngéd simogatással érintette meg az uj árva arcocskáját; ha a kis árva szelíden kezére hajlott, igy szólt hozzá: „látom, fiacskám, téged otthon nagyon szerettek... ne félj, itt is jó dolgod lesz . ..“ ; s ha valamelyik olyankor ijedten elkapta kis fejét: részvéttel állapította meg magában, hogy azt a gyermeket már sok szenvedés, sok bántalom érhette... Kedves és vidám élet volt ott. A „szilenciumban“ szorgos tanulás folyt s utána hangossá vált az udvar a csigázók, a bigé7
