Kegyes Tanítórendiek főgimnázuma, Budapest, 1914
Az 1914-15. iskolaév története
II. AZ 1914—15. ISKOLAÉV TÖRTÉNETE. Az 1914—15-iki iskolai év egyike a legizgalmasabbaknak, amelyet intézetünk valaha megért, de talán a legnagyszerűbb is. A nagy vakáció vége, melynek hangulatát máskor a jól megérdemelt és jól töltött pihenés emlékei és az új munkára siető energia vidám frissesége tettek kedvessé, az idén tanárokat és diákokat a bizonytalanság kínzó érzései közt talált. Európán végigvonaglott a világtörténelem legrettenetesebb földrengése és sokat szenvedett nemzetünk szinte máról-holnapra belesodródott egy arányaival minden képzeletet megszégyenítő háború megpróbáltatásainak közepébe. Egymásután gyuladt ki a határ délen és északon, egymásután emelték föl fejőket újabb és újabb ellenségek s az események szédítő sodrában az élet megszokott keretei egy pillanatra mind elmosódni látszottak. Bizonytalannak látszott, lesz-e rá mód, lesz-e elég ember és elég lelki erő, hogy az iskola a világháború zajában is folytathassa a maga békés munkáját. De abban az általános megrendülésben és bizonytalanságban, mely a háború első fázisában a legerősebbet is megrendítette, a magyar tanárság és a magyar diákság szivében egy pillanatra sem rendült meg két nagy érzés, melyek világánál csakhamar megtalálta a magyar iskola a maga háborús programmját. Az egyik érzés a hazaszeretet, amely sohasem volt olyan eleven, soha olyan mély és soha olyan tetterős a lelkűnkben, mint ma, mikor újra megértettük, mi az, ha «veszélyben a haza» és amikor egy vérünkre szomjas félvilággal szemben elemi erővel éreztük át a költő szavát: «Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én, Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb, Minden népek közt a föld kerekén.» A másik érzés, amely szilárdan állt mindnyájunk lelkében, a legnagyobb megrendülés napjaiban is: a kötelességtudásnak.
