IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1915

I. Háborús líránk

bajtársi ragaszkodást, gyászt, reményt és bizalmat a jövőben, szövetségi hűséget, az ellenség gyűlöletét, itthoni munkát stb.

Ebből a szempontból tallózva tehát háborús lirai költészetünk dús mezején érzés és hangulat szerint néhány csoportot állíthatunk egybe.

A király.

A ránk zúduló vérzivatar kezdetén ősz királyunk felé tekint a nemzet szeme. Mennyi szenvedésen ment át „negyven- nyolctól-nyolcvannégyig“ — s ebben a rettentő világfelfordulásban glóriával vonjuk be dicső alakját. Nemzete boldogulásáért esdve odaborul az ég trónusához:

Ősz fejét lehajtja,

Messze csatamezőn tévelyg gondolat ja.

Lelke fehérszárnyon keresi az Istent.

Az imádkozó király előtt égi látományképen megjelenik felséges hitvese s bízva a magyarokban, kik „Terézia anyád trónusát íenntarták“ — vigasztalja a népei sorsáért aggódó királyt:

Míg te ősz fejedet S aki népeiddel

Imára lehajtod: Győzni megsegítsen —

Rádgondolva harcol Napfényes trónusán

Minden magyar bajnok — Veled van az Isten.

(Váradi A.: Imádkozik a király.)

S költőink ajkáról felszáll az imádság a magyarok Istenéhez ősz királyunkért, hogy

Élte alkonyán, ki úgy vágyta a békét,

Világok harcában győzni lássa népét.

A költő áldást kér fegyvereinkre, küzdő fiainkra s a Him- nus visszhangjaképen igy fohászkodik:

Múltunk megbűnhödtük, virradjon meg végre:

Hogy büszkék lehessünk majd a magyar névre!

(Hevesi J.: Imádság.)

Hadúrnak, a magyarok Istenének segítségéért esdekel Szávay Z. szép verse (Imádság): Bár a világ négy tája támad ellenünk, mi „erőnkben bízva, álljuk a tusát.“ A „rettentő orosz“ a „kancsukával testvércsókot váltó francia“, „a kincses, gazdag belga“, „népek kufárja, kalmár Anglia“, az orgyilkos szerb s „a hitszegőnél hitszegőbb olasz“ ellen adj erőt, hogy megtartsuk magunknak, mit „te adtál ezer év alatt.“ S hogy megvívhassuk rettentő tusánk a minden poklok minden ördögével“

Segíts Hadúr, magyarok Istene!

Vezéreld, védd és áldd meg a magyart!