IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1915
I. Háborús líránk
20 Az volt a hajnal! A nagy virradat, A földre akkor új világ hasadt . . . . . . Ágyúk bömböltek, géppuskák ropogtak, S holttetemén a szétroncsolt soroknak Mentek, rohantak, marsoltak előre, Ezer veszéllyel, bajjal nem törődve, A föld rengett, hegyek, fák megindultak, Hullahegyekké tornyosultak az utak. Dobogó, dübörgő ágyúszekerek Tapossák, tépik a roppant sereget; Trikolór lengett, gépmadár kerengett, Magyar honvédek vágták ott a rendet! S mire Gorlicén világos lett a hajnal, Csattogó dallal, diadallal Egymást ölelve, karba-kar, Állt két csuda, Úristen gyermeke, Vas, tűz, acél s a halál remeke A germán s a magyar! A nagyszerű francia gárda helyébe északról kemény hősök léptek. S „mint kemény vasgyűrű szorítják a gárdát, magyar ágyú mellett német hadi dárdák.“ S acélfal törtet, dübörög előre A vértől hullámzó, gyászos harcmezőre, Hol Hadúr és Wotán irtó seregöknek Az égből bömbölő, harcidalt dörögnek. (Angyal E.: A gárda 1814—1914.) Mikor a Kárpátokban „német gárda, magyar honvéd vad ellent együtt üldözött,“ Ez volt az igaz vérszövetség, Mit megkötöttetek velünk, S amely lelkűnkből ki ne vesszék Soha, amig csak lehelünk. Nem is feledjük el, ki volt a bajban hű barátunk s veletek együtt énekeljük a Rajnaparti őr dalát. De nálunk, kik egy ezred óta Állunk itt, „fogyva — törve nem,“ Hálunk is termett ám egy nóta, Mely imádságos intelem. Van benne egy szó: „rendületlen“, Egy szó, amely hűségre int, S bölcsőtől sírig, szívben, tettben, Éliink-halunk e szó szerint.
