IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1913

II. Friedreich István (1878-1914)

11

bírni szorítani a tudomány színpadjáról a hívatlanokat. E munkájával az egész országban nagy feltűnést keltett s a támadások egész áradatát ébresztette fel maga ellen. De hogy mily becsületes, nemes célú és tiszta eszközű volt a küzdelem, mi sem bizonyítja jobban, minthogy halála után ezek az ellenséges irányzatok, amelyek élet-halálharcot vívtak vele, mind, egytől-egyig zászlót hajtottak emléke, becsületes, jóhiszemű fegyverei előtt. Csak valóban nagy és igaz embereket ér az a megtiszteltetés, hogy haláluk után az ellenfél is elismeri értéküket és sajnálja vesztüket.

Tanári működéséről is teljesen hamis felfogás uralkodik a köztudatban. Az iskola munkája csendes, félrevonult. A közélet, a hírlapi szereplés zaja mellett egészen háttérbe szorul. Ez az oka annak, hogy Friedreich sokoldalú irodalmi működésének ismerői, a barátok úgy, mint az ellenfelek, csak az írót, az agitátort látták benne, tanári működését valami egészen mellékes, alárendelt dolognak tartották, amellyel maga sem törődött. Ez a felfogás jutott kifejezésre abban a magas szárnyalású beszédben is, amely kollégánkat a tudomány s a katholikus társadalom nevében búcsúztatta, mondván, hogy »kenyérkereső pályán dolgozott, mert azt is kellett keresni«. Úgy érezzük, hogy kötelességünk Friedreich István ezirányú működésére is rávilágítani. Az a felfogás, hogy az iskola előtte egészen másodrangú munkakör volt, a fentebb említett okon kívül egyes paedagógusokról elejtett szavain épült fel.

Nagy tévedés! A komoly tanári pályát mindig a legszebb hivatásnak tartotta, csak a pálya álprófétáit támadta — és ebben egész testületünk egy véleményen volt vele. E valóban nem szimpátikus típusokat sokszor gúnyolta, talán nagyon is éles hangon, de maga nagyrabecsülte az iskolát, igen szeretett tanítani, tárgyának érdekeit határozottan tudta megvédeni. Lehetett-e máskép ? Hiszen a történelem tanára volt, azé a tudományé, amelyben az igazság keresése talán a legnehezebb, a különböző szempontok és felfogások céltudatos beállítása közt. Nem volt-e ez is erős eszköz az ő igazságra törekvő küzdelmében, hogy a fejlődő ítéletű fiatalságot látni, ítélni tanítsa, természetük alapvonásává tegye az egyetlen, a becsületes igazság keresését, minden konvencionális hazugság irtását és megvetését? A közéletben pártot, irányokat képviselt, az iskolában mindig objektiv tudott maradni. S aki a sajtó küzdelmeiben pártok és világnézetek heves ostromainak volt céltáblája, azt nálunk, az osztályok családi békéjében mindenki egyformán becsülte, szerette, követte. Tanártársai, akik közül nem egy .más táborban, az ő munkájával homlokegyenest ellenkező eszmékért küzdölt, igaz, becsülésen épült barátságban élt vele.

Ebben a heveslelkű ifjú tudósban volt valami lelkeket összekötő erő, az igazi, emberséges szív. Sokan féltek tőle, de mindenkinek szeretnie kellett őt, mert senkinek nem akart ártani,