IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1913

I. Jablonszky János (1848-1913)

7

búcsúztunk tőle, abban a reményben, hogy még sokszor fogjuk viszontlátni. Nem sejtettük, hogy a legelső találkozásunk a ravatalánál lesz.

Jablonszky János maradandó emléket hagyott intézetünk történetében. Mint tanár és ember egyaránt a legrokonszenvesebb egyéniség volt, aki atyai jóindulatával a tanítványok szeretetét és ragaszkodását, lebilincselő, nyájas modorával pedig a kartársak rokonszenvét és tiszteletét vívta ki magának.

Hosszú tanári működése folyamán számos generációt nevelt fel s a tanítványok ezreit oktatta, akik mindannyian hálás kegyelettel őrzik emlékét. Megjelenésében, vágyaiban egyszerű és szerény, személyes szükségleteiben igénytelen s kevéssel beérő volt; új ruhát csak akkor vett, ha erről a leánya gondoskodott számára. Jómódban, teljes megelégedettségben, de a lehető legszerényebb körülmények közt élt; míg fiai éltek, mindenét ezek gyógyítására fordította, utóbb azonban a fizetését se költötte el. Sok jó tulajdonságot egyesített magában; kollégiális, előzékeny, barátságos és szíves volt, de jellemének alapvonásaként mégis a szívjósága tűnt ki. Szelíd, jóságos tekintetével azonnal megnyerte az emberek bizalmát. A gyermekek ösztönszerűleg azonnal megérezték benne a jó embert s önkéntelenül is vonzódtak hozzá. Soha senkitől semmit sem kért, de ő maga szívesen segített. Kedvvel dolgozott s becsületesen végezte el munkáját; sőt másokét is. Hosszú időn keresztül ő volt a leglelkiismeretesebb helyettes. A régi és legrégibb tanári kar a legkülönbözőbb karakterű emberekből állott; valóságos zsarnokok voltak köztük, akikkel igen nehezen lehetett megférni. S neki soha senkivel baja nem volt, mindenki szerette.

A növendékei valósággal rajongtak érte. Ő is szerette és saját fiaiként szívének egész melegével emelte őket magához. Mint tanárt is mindenben a jóság vezérelte s ebből a tulajdonságából fakadtak a hibái is. A gyerekeket nagyon is komolyan vette, kész embereknek tekintette őket s aszerint bánt velük. Minden tanulót alapjában jónak tartott, aki gonoszságra képtelen ; az elkövetett rosszaságot csak gyermekes csínynek tekintette és soha sem büntetett, hanem mindig megbocsátott. Azokat is védte, akik épenséggel nem érdemelték meg s azért gyakran visszaéltek a jóságával. De ha elkezdett magyarázni, a legmegátalkodottabb zajongó is elnémult. A tanárból egyszerre költő lett, akinek ajkáról lágyan, édesen ömlött a szó, a gyerekek pedig áhítattal hallgatták és követték bűvös szavát s ő vitte, vitte őket magával, mint a hamelni patkányfogó, ismeretlen tájakra, messze, mesebeli országokba, vagy vissza, régen letűnt időkbe. Mert ő nem a régi, elavult metódus szerint tanított, úgy hogy száraz adatokat halmozott volna össze, hegyek, folyók, városok stb. neveinek elreci- tálásával, vagy évszámok és események felsorolásával, hanem magasabb szempontból, gyakorlati célzattal, az életre kiható vonat-