Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1941
7 velük versenyezni: „ a mi tudományunk törvényt szabni a legyőzőiteknek, békét adni a népeknek.“ Ebben hisz és ebből nem enged Horatius sem. Ha Rómáról van szó, úgy tekint a görögökre, mint játszó gyermekekre, mint egy boldog gyermekkorra, amelybe mindig visszavágyik, melyet mindennél szebbnek tart; de ha komoly dologról van szó, akkor az ő példaképei, éppen úgy, mint Vergiliuséi, a fiatal respublika puritán hősei maradnak. Pedig ez a kemény, józan gyakorlati ember végeredményben mégis lírikus: határozott egyéni állásfoglalás korának minden eszméjével szemben. Egész modernnek találjuk őt abban a közvetlenségben és egyszerűségben, ahogy saját magáról ír. A görögök közül egyetlen költő sem beszél annyit és olyan közvetlenül ■ magáról, mint ő. A görög költő még jobban érzi, hogy ő „Vates“, az istenek kiválasztottja és a jobb világnak tolmácsolója. De amikor nem a „Cívis Romanus“ beszél Horatiusból, akkor megismerhetjük benne a minden nagyképűség nélküli kellemes embert, a jó barátot, a gúnyolódó bölcset, aki valóban nem prédikál, csak egyszerűen szórakozik és az emberi gyöngeségek eme tárházában — magát sem véve ki —; szeretne tanácsot adni, de hát hiába. Horatius, az ember az, akit keresni kell és akit keressen meg a tanuló is. Az ő műveiben ismerhetjük meg a császárkor rómaiát a maga közvetlen elevenségében. Hogy hogyan él Horatius a fórumon, a fűzfapoétákkal hogyan veszekszik; barátait meghívja egyszerű vacsorára, néha villájának hátsó kapuján szökik meg a tolakodók elől; látjuk őt a mindennapi életben, apró gondokkal küszködve, apró örömökkel szórakozva. Mert hiszen az örömök mindig kicsik, ne várjunk sokat, minden elmúlik. Villájai kertjében heverészik és gondolkodik, hogy vájjon hány napot juttatnak még neki a kegyelmes égiek; pedig még gondolkodni sem érdemes, mert hisz az is hiábavaló. Ez a jókedvű epikureista érzékeny leikével megérezte az árnyakat, a láthatatlan felhőket, melyek kezdték a római eget akkor már elhomályosítani. A birodalom soha ilyen hatalmas nem volt még, de az enyészet levegőjét érzi már a költő, a hite már megingott: „A gyászba borult Hesperiának sok bajt okoztak az elhanyagolt istenek. A templomok és az istenek képmásai leomlottak.“ És Rómának elég ereje van a világot meghódítani, de az isteneknek templomot építeni nem tud többé — mert az istenek halottak. Magára maradt az ember az elhagyott szentélyben. Nem vallja be, hanem mint a sötétségben botorkáló, hogy félelmét elűzze, hangosan kiáltozza Juppiter Optimus Maximus nevét, de nem bízik abban, hogy meghallják szavát, és keresi a vigaszt és reméli, hogy megtalálja a filozófiában. A mai középiskolai tanterv, sajnos, nem engedi meg, hogy Horatius életét, fejlődését és ugyanakkor a vele kapcsolatban élő emberekét és az egész akkori Rómáét minden közvetítő nélkül megismerhessük. Ha nem a római ódák és a bölcs rezignáltság életköltőjét ismernék meg először a tanulók, hanem végig kísérhetnék egész életén keresztül, valószínűleg más lenne a vele való barátságuk. A philippi csata után, melyről Horatius bevallja, hogy nem nagyon
