Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1939

27

tanításhoz. Képeket, könyveket vásárolt, hogy a növendékeknek minél szemléletesebbé, élvezetesebbé tegye a magyarázatot. Kimeríthetetlenül mesélt, mutatott a kirándulásokon, kifogyhatatlan volt a szórakoztatásban, tréfált, játszott; senki sem látott rajta soha fáradtságot.

Szerette hazáját. Rendületlen hittel bízott a megcsonkított ország feltámadásában. Teljes erejével támogatta és szolgálta a nemzetvédő és újjáépítő mozgalmakat. Életének talán legnagyobb öröme volt, hogy megérhette Rozsnyó felszabadulását.

Szerette édesanyját a hálás gyermek rajongásával. Mennyi fájó aggodalmat szenvedett a miatt, hogy a trianoni határ elválasztotta agg szülejétől! A szünidőknek nem a neki kijáró és jól megérdemelt pihenésért örült, hanem azért, hogy viszontláthatja az őt nehezen hazaváró édesanyját. Utolsó betegségének testi szenvedései mellett lelki gyötrődései kínozták. Tudta, hogy itt kell hagynia magára a a gondozást, ápolást oly igen megkívánó, megtört szeretettjét.

Mennyi gyengédség, gyermeki hála áradt beszédjéből, mikor otthonát emlegette, a kedves gyermekkor sok drága visszaemlékezését. Mindvégig tisztelő szeretettel gondolt Bartholomaeides Adélra, a rozsnyói iskola hires igazgatónőjére. Hamarosan elkerült az idegenbe. Gondos szülei, mint cseregyermeket német szóra küldték a szepesmepyei Mateócra. Aztán Eperjesen végezte a tanítónőképzőt, onnan Pestre jött az Erzsébet Nőiskolába s oklevelének elnyerése után még az Apponvi Kollégiumot is elvégezte. Így jutott el 1919-ben a Deák-téri ev. iskolához, mint természetrajz-mennyiségtan szakos tanár. Tudásvágya ekkor sem elégült ki; minden kínálkozó alkalmat megragadott, hogy tanfolyamokat hallgasson, továbbképezze magát, gyarapítsa ismereteit, haladjon a legújabb kutatások nyomán.

Elhunyta alkalmából számtalan részvétlevél érkezett iskolánkhoz. Volt tanárai a legnagyobb elismerés hangján nyilatkoznak róla: a kötelességtudás, lelkiismeretesség, önzetlenség mintaképe volt, elvesztése nemcsak iskolánkat, de az egész tanügyet érzékenyen sújtja.

Fialka Margit két kézzel pazarul adott, osztogatott a reábízott tálentumokból. Abban lelte gvönyörűségét, ha segíthetett, szolgálhatott, valakivel jót tehetett. Mindezt csendesen, hivalkodás nélkül.

Egész lénye a megtestesült szerénység volt. Zajtalan, feltűnést kerülő munkásságán Isten áldása nyugodott; haló porában hálás szívek kegyelete őrzi emlékét.

Télessy Dalma.