Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1934
szájnak ingere” is ízleni fog. De szeretnök, ha maradandóbb emléket is vinnének magukkal a mi teaesténkről. Ezt az emléket műsorunkban szeretnök átadni Kedves Vendégeinknek. Változatos műsort hozunk. De azt szeretnök, ha megérez- nék, hogy a szerény színpadunkon megjelenő sok szín és alak egyetlen jelképbe olvad, mint ahogy a magyar zászló három színe, piros-fehér-zöldje egyetlen érzést fejez ki: izzó, tiszta, reménykedő hazaszeretetünket. így váljék egyetlen képpé a ,,huj-huj-hajrá”-zó keleti magyar és a művelt Nyugatot ismerő főúr: Széchenyi. Anonymus néma szobra és a „Kérők” beszédes csoportja hirdesse egyaránt ékes szóval nyelvünk életrevalóságát. Himfy finomkodó nemes urai, asszonyságai és Bence tőrőlmetszett beszéde mind édes anyanyelvűnk fejlődésének egy-egy korát fogja bemutatni. Reméljük, hogy sikerül majd Kedves Vendégeink ajkára vidám mosolyt is csalnunk. De hisszük azt is, hogy szerény összejövetelünkről komoly elhatározást is visznek magukkal. Azt, hogy szeressük, tiszteljük, őrizzük és védjük magyarságunk legmagyarabb kincsét: évszázados fejlődésünk tükrét, nemzeti nagylétünk zálogát, édesanyánk áldott ajakáról reánk szálló drága örökségünket: magyar nyelvünket! Meg is érdemli a mi nyelvünk, hogy szeressük, dédelgessük, fejlesszük, de azt is, hogy büszkék legyünk rá. Hiszen már a XVIII. században így ír róla egyik lelkes rajongója: „A magyar nyelvben valóban megvan a keleti nyelvek képes volta, mélyértelműsége, kifejezőereje, leleményessége, minden lelkessége és tehetsége; a török nyelv virágos pompája, az angolnak méltósága, a franciának folyékonysága, az olasznak édessége, a németnek komolysága, a szlávnak gazdagsága, a görögnek termékenysége, csinossága, ékesszólása; a latinnak fénye, a spártainak velős rövidsége, szóval, bármit kíván a művelt gondolkodás, az mind megvan benne!” Végül csak arra gondoljunk még, hogy ha valamikor igaz volt, úgy most, megcsonkított hazánk nagy elesettségében, amikor annyi gazdagságunkat elrabolták és csak szellemi kincseinkben bízhatunk, most bizonyosan igaz régi jelszavunk: „Nyelvében él a nemzet!” Ha félrelebben függönyünk, felsorakoznak azok a képek, melyek nyelvünk fejlődésének egy-egy kiemelkedőbb korszakát mutatják. Első képünkben az első feljegyzett magyar szó ölt testet: „Huj, huj, hajrá!” így robbant be Keletről az egész Európát rettegésben tartó pogány magyar. Keletről magávalhozott dala már Gellért püspököt gyönyörködteti, mint azt Kozma Andor költeményének, „A magyarok symphoniájá”-n&k előadandó kis részlete 15
