Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1928
de nehéz feladat, mivel az egyenletes külszín a lélek mélyén sokféleképpen differenciálódik; oda pedig ki láthat be? A másik véglet — a női lélek erre is hajlandó — a hyper- kritikus, aki mindjárt az első pillanatban megtalálja a „hibát“ Praxiteles Hermesében és Michelangelo Mózesében. Ha ez csak gyerekes hetykeségből fakad, akkor erről könnyű leszoktatni úgy, hogy Sokrates halhatatlan módszere szerint kérdéseinkkel sarokba szorítjuk ; gyakran maguk a tanulók zúdulnak fel ilyen képtelen kritika hallatára és a tanárnak kell a háborgó, tengert lecsendesíteni. Eredhet azonban az ilyen hebehurgya ítélet igazi kritikátlanságból, mely nem tudja vagy akarja belátni tévedését és az ilyen számára alig van segítség. Észokokkal az ilyet meggyőzni nem lehet, ha udvariasságból hallgat is; tán még jobban megátalkodik ; a műremekek mindenható erejében lehet csak bízni, hogy a sok szépség látása idővel megnyitja szemét, lelkét. Nehezen kezelhető tipus a rajongó, aki szélsőségben csapong és szubjektív hangulatokra pocsékolja szellemi erejét. Közömbös a leányok közt alig akad; abszolút közönyös egész praxisomban nem fordult elő. Hogy milyen gyorsan fejlődik ki az érzék a műtárgyak iránt, arra klasszikus példát hozhatok fel. Alig néhány hónapi művészettörténet tanítás után, az V. osztályban az egyik tanuló az aeginai szoborcsoportok bemutatásakor még a megbeszélés előtt inkább csak meggondolatlanságból, mint értelmetlenségből kifolyólag megkérdezte, hogy a harcosok miért vanak ruhátlanul ábrázolva, holott fegyverzetük van ; halk morgás futott végig az osztályon, annak a jeléül, hogy a kérdést mennyire nem helyénvalónak ítélik és felszólításomra, hogy ki tudná a tévedést helyreigazítani, többen is jelentkeztek. A kijelölt tanuló azután röviden, velősen, egyszerű szavakkal megmondta, hogy mi volt a művésznek evvel az ábrázolási móddal a célja; minden magyarázat nélkül, magától rájött egy nagy alapigazságra, hogy a művészi tartalom más, mint amit az életben, irodalomban, tudományban találunk. A művészettörténeti tanítás elengedhetetlen feltétele: a demonstráció. Eredeti alkotások bemutatása természetesen csak nagyon szűk keretek közt történhetik, még a leggazdagabb műgyűjteményekkel rendelkező városokban is. A művészetek fejlődését jelző legkiválóbb alkotások, melyekre a középiskolai 9
