Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1924

Gróf Széchenyi István emlékezete.

(A Tudományos Akadémia alapításának századik évfordulóján.)

Ha Széchenyi nagyságát méltányolni akarjuk, úgy vagyunk, mint Szent-Ágoston legendájában az a gyermek, aki a tengert kanállal akarta kimeregetni. Ép azért, hogy Széchenyi életmunkájának végtelenségét — ha meg nem mérhetjük — legalább megsejthessük — korlátozzuk magunkat arra, amit belőle egyetlen pontról belátni tudunk.

Menjünk fel lélekben a Halászbástyára. Mit látunk onnan testi szemünkkel? A világ egyik legelragadóbb tájképét. És ha Széchenyit kereső lélekkel merengünk el e gyönyörű látványon, mennyire megelevenedik a táj.

Alattunk a Tudományos Akadémia épülete, Széchenyi életmunkájának ez a — francia szóval mondva clou-ja, élettemplomának kimagasló kupolája. Az volt az egyik vezérelve, hogy a nemzetet műveltté kell tenni, mert: „A tudományosan kiművelt emberfők mennyisége a nemzet igazi hatalma.“

Ha a nemzet művelt, akkor „kulturfölényével“ természetes módon magába olvasztja a haza más nyelvű lakosait, és hatalmas lesz itt benn, erős lesz kifelé. A kultura-fejlesztés nagy harcában pedig az Akadémia a nemzeti hadsereg vezérkara.

Minket, mint Széchenyit ünneplő leánynevelőintézetet az is hódalatra int az Akadémiát alapitó Széchenyi iránt, hogy ő ennek jelvényéül egy bájos nőalakot választott, mely felemelt kelyhéből lelkesítő nektárral itatja a nemzeti géniuszt jelképezd turulmadarat.

Gyengéd célzás ez a tündérszép Seilern Crescentiára, Széchenyi lelkének jobbfelére, szive boldogtalan, majd boldog szerelmére, áldott hitvesére. De egyúttal annak a nagy igazságnak is képe, hogy a nemzeti kultúra, a nemzeti lélek ápolásában milyen nagy szerepe van a nőknek, a családi tűzhely és a nemzeti oltár e Vesta-papnőinek. Széchenyi átérezte az igazságot s azért ajánlotta főmunkáját, a „hitelt“ honunk legszebb lelkű leányainak.