Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1942

IN MEMÓRIÁM. Országgyarapító Kormányzó Urunk a trianoni éjtszaka legsötétebb óráit egymaga virrasztotta át a Magyar Hajó parancsnoki hídján. Virrasztott, kormányzott, vezetett elfáradás nélkül, s a teljesebb magyar jövő első napsugarai az Ő messzenéző szemében csillantak meg először. Csakhamar azonban viharfelhők borították sötétbe a mi kelő napunkat, s új világrengés hullámai csapkodták körül a mi Magyar Hajónkat! Kormányosunk az új és küzdelmes feladatokra is erősnek érezte szívét, agyát, kezét egyaránt. Mégis érett bölcseségében száinbavette azt is, hogy hetvenötödik életévéhez közeledik. Ettől indíttatva, hálás nemzetének helyeslésével Fiának erős fiatalságát vette támaszul maga mellé. Igen, a munkában és kötelességteljesítésben férfivá érett, bátorságában vakmerővé edzett, emberbaráti szeretetében nagylelkűvé nemesedett, hazájáért vére ontására kész fiatal Vérét, mint közelgő új negyedszázadának diadalmas reményét... Aki azonban diadalmas remény volt, ma már hősi emlék... A nemzet rajongó szeretettel veszi körül hetvenötödik életévét betöltő Vezérét, s ismét magányosnak, egyedülvalónak kell látnia őrhelyén. Nagy tetteinek most mutatja egyik legnagyobbját: áll, egyenesen, szilárdan, emelt fővel, erős szívvel. Befelé elsírt atyai könnyeit csak Isten szeme látja. Népe felé csak vezéri arcát fordítja, azt a márványba faragott történelmi magyar arcát, a magyar hivatástudat, erő és akarat hordozóját. Adja a Gondviselő Isten, hogy egyéni és nemzeti fájdalmakban meg nem tört szemét teljesedett magyar reménységek borítsák fénybe, ragyogásba.