Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1940

24 Tagadhatatlan, hogy ma ilyen „veszélyzónában" élünk. Az utóbbi évtizedekben a technikai kultúra hihetetlenül gyors fejlődési üteme, a gazdasági életnek éppen a technikai kultúrától diktált lázas lüktetése, a politikai berendezkedések egymást felváltó rendszerei a pályaválasztásban is megzavarták az egyensúlyi helyzetet. Aki ennek a kérdésnek az elmúlt esztendőkben némi figyelmet szentelt, az láthatta, milyen nyugtalanul hullámzott a kereslet és kínálat máskor szinte töretlen grafikonja. Megfigyelhettük, hogy vannak életpályák, amelyeken nemrég még hiány volt — aztán egyszerre csak megindult arrafelé a tömegek vándorlása, hogy aztán hirtelen beálljon a túltelítettség állapota. Hogy az aránytalan eloszlásnak csak egy-két példáját említsük, emlékeztetünk arra, hogy nálunk, Magyarországon az 1930-as esztendőkben az ifjúságnak az értelmiségi pályákra való özönlése olyan nagyfokú volt, hogy komoly veszély fenyegette az ipart: a legnagyobb munkanélküliség idején nem volt elegendő jól képzett szakmunkás. Olaszországban a gyorsan fejlődő iparosodás a falvak lakosságát a városokba csalogatta, megindult a vidék elnéptelenedése, a városok viszont túlnépesedtek és a földmívelés folytonosságát veszélyeztette a munkáskezek hiánya. Németországban még nehezebb volt a helyzet: a divatos életpályák olyan mértékben vonzották az ifjúságot, hogy más helyeken, pl. az építőiparban és a bányászatban zavarok állottak elő. Angliában ugyanezen időben a textilipar volt az elhanyagolt pálya, viszont Amerikában mérnökhiánnyal küszködtek. És mindez történt a gazdasági dekonjunktúra idején, amikor milliós munkanélküli tömegek vártak elhelyezkedésre. A világgazdaság helyzetében lassankint javulás állt be, de a társadalmi megoszlás az egyes életpályák keretén belül még rosszabb lett, olyannyira, hogy szükségessé vált, hogy az állami élet felelős vezetői belenyúljanak a kérdésbe és igyekezzenek a megbomlott egyensúlyt helyreállítani. Ez a beavatkozás legtöbb esetben csak negatív volt: egyes életpályákat elzártak vagy legalább is nehezebbé tették az azon való elhelyezkedést a zárt számok különböző alkalmazásával, az értelmiségi pályákon meghosszabbították a tanulmányi időt, megszigorították a kiválogatást. Ez a mód azonban nem tud segíteni tevőlegesen: nincs eszköze, hogy eltüntesse a hiányokat, hogy tömegeket mozgasson az elhanyagolt hivatások felé. A pályaválasztás irányítása ma jóformán minden kultúrállamban probléma, és mondhatni mindenütt történtek kísérletek az aránytalanságok kiküszöbölésére. A kérdés szervezett megoldásának két kikristályosodott módja áll előttünk, az egyik a pályaválasztási tanácsadás rendszeresítése, a másik a pályaválasztásnak előzetes hatósági engedélyhez való kötése. Az előbbinek legszebben kidolgozott módszerére a svájci iskolák adnak példát, az utóbbi a Német Birodalomban 1938. március 1. óta törvénybe van iktatva. Azt hisszük, nem lesz érdektelen mindkettővel kissé behatóbban foglalkozni. A pályaválasztási tanácsadás jelentősége abból a tényből indul ki, hogy az ifjúság tekintélyes része nincs teljesen tisztában sem az életpályák lehetőségeivel és követelményeivel, sem a saját alkalmasságával, másrészt a felvilágosításon túl a rábeszélésnek is nagy szerepe van, hisz